…a blog egyelőre így marad. Ugyan ez csak félkész állapot, mert még 1-2 dolgot át akarok színezni, és a headeren is lehet, hogy babrálok még, de tulajdonképpen rájöttem, hogy felesleges addig “letiltani” a bejegyzéseket. Szóval megy minden tovább, aztán majd én szépen csendben alakítgatok még a háttérben. :) Kinek hogy tetszik eddig? Tudom, hogy olvastok, fel tudnék sorolni legalább 10 nevet, úgyhogy mondjatok szépen véleményt, hajráhajrá! :D Ja és tudom, hogy rózsaszín. De hát szeretem a rózsaszínt, na. Jaa és köszönet jár Vandának, akitől az ötlet jött. Már régóta kerestem a megfelelő képet a fejléchez, és hát remélem nem baj, hogy én is Danny Robertstől loptam… :$

Ma félig-meddig legyőztem magamat. Utálok telefonálni (jó, nem utálok, csak nem szeretek), ezt sokan tudják. És ugyanígy vagyok a webkamerázással is. Nem szeretem, mert akkor csak oda lehet figyelni, nem lehet ásítozni meg egyéb módon szenvedni a gép előtt. Meg még egy csomó dolgot tilos. Na mindegy, ma végülis bekapcsoltam skypeon egy török srácnak, akivel már vagy egy éve beszélgetek, és már nagyjából ennyi ideje könyörög is érte. Beszélni nem voltam hajlandó, de láthatott, cserébe megmutatta a szobáját, ahonnan nyílt egy teraszajtó, ami a kamerában kiégett a fénytől, úgyhogy tökre nem láttam semmit, de azt állította, hogy ott a tenger, úgyhogy majdnem megvesztem az irigységtől… :) És megmutatta a “moscow” feliratos pólóját is, amit egy orosz tengerész barátjától kapott. Ő is tengerésznek tanul. És a tenger mellett tölti az egész nyarat, értitek. *sóhaj*

Aztán találkoztam egy ősrégi ismerőssel, akivel 8-9. osztály környékén nagyon jóban voltam, aztán ahogy nőttünk, úgy egyenes arányosságban (jól mondom? mióta leérettségiztem, nem tudok matekul) távolodtunk is el egymástól. 13. végére már csak egy fiú volt, akinek köszöntem a folyosón, és aki néha odajött 1-1 mondatot váltani. Most elhívott fagyizni, és bár 2 óra után leráztam szegényt, egész jól viselkedett. Szóval kedves volt, no. Mostanában több ilyen régi ismerőssel is összefutottam amúgy. És ez tök fura. Hol voltak eddig…? Vagy ne kérdezzek, csak örüljek, hogy most vannak és nem hagynak unatkozni? Oh igen, így sokkal szebben hangzik. :)

Láttam a városban egy olyan ismerősömet is, akit még nem ismerek, csak látásból, Krúdys volt még nagyon régen (nem mintha öregíteni szeretném), és most msn-ezünk. Nézett és nem tudott beazonosítani, úgyhogy megadtam magam, integettem és mosolyogtam, remélem azért leesett neki, hogy ki vagyok… :)

Voltam moziban is, Shrek 4-en, 3D-ben. Hűha. A 3. részt nem láttam, a 2.-ra nem emlékszem, szóval nem nagyon tudok viszonyítani, de nem volt rossz. Végülis sokat nevettem, vagyis inkább csak mosolyogtam, a mellettem ülő kedves egyén viszont jókat kacagott. :) Csillagokat is néztem, meg vártam, hogy lehulljanak. Nem tették.

Oh és ma beleharaptam az almámba. Mondjuk úgy, édes volt, de azért belefájdult a fogam…

Mindenkinek vannak titkai. De vajon nevezhető-e titoknak az, amiről már két ember is tud?
Tettél valamit, éreztél valamit, mondtál valamit, amiről szeretnéd, ha soha nem derülne ki, soha nem kerülne bizonyos emberek fülébe. Ezért úgy döntesz, ez a te titkod marad. Megtartod magadnak, átrágod rajta magadat újra meg újra, álmatlan éjszakákon a falat bámulva. Nevetsz rajta, vagy éppen elszomorodsz. Elfog a szégyenérzet, belülről mardos a lelkiismereted. Legyintesz. Ugyan, hiszen csak te tudod, mi is történt valójában. Senki más… Senki. Senki. Senki. Aztán eljön a pillanat, amikor már nem bírod egyedül. Van, hogy már egyáltalán nem is tartod gyalázatos dolognak, van, hogy már teljesen elveszíti jelentőségét, és ezért egész egyszerűen egyszer csak kicsusszan. Csak úgy spontán, egy teljesen hétköznapi beszélgetés közepette. Máskor annyira nehéz tehernek érzed, hogy muszáj megosztanod valakivel, még mielőtt teljesen belebolondulsz a puszta tudatba, ezért leülsz vele szembe, komoly arccal a szemébe nézel és azt mondod “Valamit el kell mondanom.”. És elmeséled. Így vagy úgy, a történet ugyanúgy végződik: “Kérlek, ne mondd el senkinek!”. Megkönnyebbül a lelked. Úgy érzed, a teher egy részét ezzel a végszóval magad mögött hagytad. Nem vagy többé egyedül, nem emésztenek tovább a történtek, mert már ő is tudja. És benne bizony megbízol.
“Kérlek, ne mondd el senkinek!” – egy kérés, felszólítás, fohászkodás, könyörgés, tiltás. NE! Kérlek, ne… A bűvös mondat, mely kérlelő szándékának, kihangsúlyozott fontosságának ellenére nyomban arra ösztönzi a befogadót, hogy éppen az ellenkezőjét cselekedje. Tehát…nevezhető-e titoknak az, amiről már két ember is tud?

Your secret from Jean-Sebastien Monzani on Vimeo.

…sokkal szebb. :) Most kezdem igazán felfogni, hogy vége a sulinak, azt csinálok amit akarok, nincs korán kelés, nincs “érj haza 11-re” (jó, ilyen soha nem is volt :D), nincs tanulás, nincsnincsnincsenek szürke hétköznapok. (Ami azt illeti, nincsenek is napok. Van szombat, a többi meg mind simán nyárnap. Nincs olyan, hogy vasárnap, amikor azért sírunk, hogy jajj, mindjárt vége a hétvégének, és ami mégjobb: nincs hétfő! Ugye, hogy ugye?) Pörgés van, most legalábbis úgy érzem, és remélem ez így is marad. Mászkálok mindenfelé, igyekszem minél több emberrel találkozni, és minél több programot beiktatni, mert nem szeretnék unatkozni. Hiszen ez A középsuli utáni nyaram. Ez az a nyár, aminek a “best summer eveeeer!!” nevet kellene majd adnom szeptemberben, nem? Így szokás legalábbis, azt hiszem. Ehhez képest, a hagyományokkal szakítva idén semmi fix programom nincs. Semmi tavalyi Görögországhoz hasonló, de még csak családi nyaralás sincs tervbe véve. Ami valljuk be, kiábrándító. Én legalábbis (túlságosan) hozzászoktam a jóhoz, és most ez így fura. No de megpróbálom a maximumot kihozni ebből is. Megfogadtam, hogy igenember leszek. Ha hívnak, megyek. Hajrá, hajrá. :)

Egyelőre ami remélhetőleg tuti, az az, hogy megyek majd Sopronba boldogítani szeretett keresztszüleimet és unokatesóimat. :) Nem szeretnék a terhükre lenni, úgyhogy úgy tervezem, hogy meghúzom magam a kertben, napozok és kutyázok. Nap és kutya. Hát nem tökéletes? ^^ Aztán, szóbelik után szerettünk volna 2 barátnőmmel Balcsira is menni, de mivel ilyen irtó bolond esős idő volt, halasztjuk. Egyelőre határozatlan időpontra, de nagyon remélem, hogy valamikor még be tudjuk pótolni. Sundance parkot idén se szeretném kihagyni! :) Egy ismerősöm, aki olykor-olykor felbukkan sötét múltamból (wehehe) hívott nyaralni, meg kijelentette, hogy ha bármikor unatkozok, szóljak, és lemegyünk a Balatonra bulizni. Vagy akármi. Szóval Anna, jegyezd meg jól: csak csettints, és hopp, már el is raboltak!

Telnek a napok. Múlt héten volt anyum szülinapja. Megleptem egy saját készítésű mandulás sütivel, meg virággal. Azt hiszem örült. Szeretem, amikor valaki örül. (:

Találkoztam sokat Adrival, aki eddig is hozzám volt nőve, de most méginkább, és eddig is testvéremként néztem rá, de most méginkább ő lett a kishugim (aki amúgy nővér…vagy ezen vitatkozzunk, “Andi”? :D). Imádom, hogy ennyiszer látom, hogy bármikor átugorhatok hozzá, ha épp jó film megy a tv-ben, és nyugodtan ottragadhatok akár este 10-ig is, néz velem Gossipot és megosztozik velem Chuck-on (ugyeugyeee? *.*), és ad Gurut, ráadásul azt se bánja, ha megzavarom a randiját. Szeretem, hogy mellettem van és azt mondja nekem “minden rendben lesz, ne izgulj máááár”, amikor amúgy tökre izgulok. :)

Egy hete még nyafogtam, hogy mennyire egyedül vagyok, és milyen rossz, hogy nem számíthatok azokra, akikre szeretnék. Aztán egy reggel úgy keltem, hogy “úristen, hát te hülye vagy!”. Azt vártam tőlük, hogy írjanak rám, keressenek, érdeklődjenek, hogy hogy vagyok. Mert nem voltam jól, és hát milyen dolog az, hogy ez senkit nem érdekel?! Találkozni akartam velük, de az, hogy ők nem hívtak sehova, a szememben egyenlő volt egy lerázással. Aztán adtam magamnak egy pofont, és magamra ordítottam, hogy “ne legyél már önző!”. Mert kifejezetten az voltam. Ezek után egész egyszerűen felkerestem őket, és megbeszéltem egy-egy találkozót. Sétálás, pannonhalmi kirándulás, fagyizás, ismét sétálás. És máris megkönnyebbült a lelkem. Örülök, hogy vagytok nekem, LiLi! :)

Óóó, és ma végre megértettem valamit (vagy inkább valakit?)! o.O És ennek most örülök.

Jók voltak az elmúlt napok, jó volt a ma. Holnap pedig hajnalig bulizok. (Úgyis rossssssz lesz!!) Csütörtökön meg Ikrény. ^^

Hogy valami pozitívat is írjak: ma vettem magamnak végre fényképező állványt. Holnap fotózok. (:

Nincs nála idegesítőbb jelenség jelenleg a környezetemben. Nincs olyan, aki gyakrabban okozna csalódást, mint ő. Mégsincs más, aki ennyire érdekelne annak ellenére, hogy még szinte nem is ismerem. Megőrít. Sorra cseszi el a dolgokat, keresztbetesz és elrontja a kedvemet azzal, hogy mond valamit az egyik nap, amit másnapra szépen elfelejt. Elfelejt?! Á, nem, dehogy. Csak büszke. Just like me. Ketten együtt? Brutális.
És mégis kell, akarom, mert nem tudom úgy elengedni, hogy még nem is volt az enyém. KELL az a nyamvadt süti!!! Hát miért ilyen nehéz ez?!