Nincs is annál édesebb érzés, mint amikor végre elhatározod magad, és megteszed. Leveszed a polcról a befőttet. Eddig csak nézegetted, kerülgetted, szemezgettél vele már hosszú hónapok óta a küszöbön állva, most pedig végre veszed a bátorságot és belépsz az ajtón. Hagyod, hogy magához vonzzon. Adsz neki egy esélyt, hogy bizonyítson. Hogy bizonyítsa, nem véletlenül kapott helyet a polcodon. Lefújod az üveg tetejéről a felhalmozódott porszemeket, határozott mozdulattal lecsavarod a fedőt. Az illatoktól elbódítva belekóstolsz, egy kávéskanálhegynyit belenyalsz, vajon tényleg olyan ízletes-e, mint amilyennek tűnik. És igen. A külső báj az üvegfalakon túl is visszatükröződik. Vidáman a markodba kuncogsz, hiszen végre százszázalékosan biztos vagy benne, hogy erre az ízélményre megérte ennyit várni. Egy fikarcnyit sem csalódtál benne. Ami azt illeti, tökéletesebb nem is lehetne. Kilépsz a hűvös helyiségből, még egy utolsó pillantást vetsz a polcon sorakozó többi befőttre, majd hosszú időre rájuk zárod az ajtót. Se ki, se be. Mert most másra nincs szükséged. Csak arra az egyetlen egyre, amit éppen a kezeidben tartasz.
beszélgetések. halk suttogások a sötétben. titkok. töredékek az életről. az életünkről. történetek a múltról. rólunk. akik voltunk. hibák, amiket elkövettünk. amikre nem vagyunk büszkék. amiket nem hangoztatunk. amikről nehéz beszélni. kimondott szavak. az utánuk csengő üresség. két szempár. egymásra meredő néma tekintetek. ölelések. érintések. jelek. simogató szavak, hogy ez most tényleg. más. új. most jó. ismerkedés. az egymáshoz közelebb kerülés. őszinteség. bizalom. hit. remény.
Furcsa érzés, amikor valahol a hatalmas internet eldugott kis bugyraiban váratlanul szembetalálkozok egy-egy saját fotómmal. Pedig előfordult már ilyen, nem is egyszer. Kerültem már olyan helyzetbe, hogy az iwiw-en ismerkedés céljából (khm) ismerősnek jelöltem a saját bátyámat és barátait… (Éljenek a kamu regisztrációk.) És persze néha a flickr-re szánt művészibb fotóim is kikerülnek a nagyvilágba, a tudtom (és az engedélyem, illetve nevem…) nélkül. Ezúttal Adri hívta fel a figyelmemet, hogy rábukkant az egyik képemre (amit még anno Lilla csinált, én szerepelek rajta, és én szerkesztettem)…méghozzá a weheartit.com oldalon. Amit meg ugye szeretek, vagy legalábbis néha-néha meg szoktam látogatni, mert jobb napokon tele van inspiráló képekkel. Szóval minden szép és jó, meg örülhetek, hogy már 47 ember lájkolta (bocsánat, ‘hártolta’).
Az igazság az, hogy ez a képem már egyszer visszaköszönt, amikor teljesen véletlenül megtaláltam egy ismerős ismerősének profilképei között a facebookon. Nem állította, hogy a sajátja, és azt sem, hogy a kép róla készült. De azért mégis. Elég fura érzés volt látni, ahogy commentekben istenítik a képet, meg a lányt, akiről senki sem tudja, hogy tulajdonképpen…én vagyok. Ráadásul a weheartit-os verzió egy tumblr-ös oldalra hivatkozik forrásként, ami isten tudja honnan szedte a fotót, hiszen mindenki csak találta valahol. Annyi biztos, hogy ezekkel az oldalakkal elindult egy láncreakció, és a képe(i)m úgy tűnik lassan, de biztosan körbejárja a világot – csak éppen engem nem visz magával.
Szeretném a tündérmese folytatását, úgyhogy fogom a radírt, eltüntetem a morcos, lefelé konyuló vonalakat, és lapozok egyet. Vagy akár egyből kettőt is, hogy a kedd még véletlenül se legyen olyan, mint a hétfő.
Csak mert valaki nem szereti a homályos képeket…én meg csakazértisde! ;P
juhuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu
[ ez történik, amikor az ember véletlenül nyitva hagyja a blogszerkesztőt más gépén... köszi Dani :* :P ]