Hass, alkoss, gyarapíts!

Emlékszem, hogy általános iskolában lány létünkre nekünk is épp úgy részt kellett venni a barkácsórákon és fúrni-faragni, falapokat kalapácsolni és satuba szorítani, mint a fiúknak megtanulni varrni és goblenezni. Ez így volt fair. A rajzórákon is együtt ültünk, nagyra nyílt őzikeszemekkel figyeltünk, és követtük a boszorka tanárnő instrukcióit (mertünk volna másképp tenni…). Félreértés ne essék, imádtam a rajzórákat is és Éva nénit is, annak ellenére, hogy a tanárnő úgy nézett ki, mint egy fekete varjú, és néha úgy is viselkedett (mármint rikácsolt). Persze abban, hogy néhány társammal ellentétben én minden alkalommal élvezettel ültem végig azt a heti 45 percet, nagyban közrejátszott az a tény, hogy engem előszeretettel azonosított ügyeskezű bátyámmal, így csupán a vezetéknevem elég volt ahhoz, hogy már az első nap elfoglalhassam a kiskedvenceknek fenntartott trónon előmelegített helyemet. Ettől eltekintve is azt mondom, hogy a rajzórák összességében jók voltak – színeztünk, festettünk, ügyeskedtünk, különböző technikákkal ismerkedtünk meg az évek során. Egyetlen baj volt velük: bár biztos vagyok benne, hogy valamelyest fejlesztették a kreativitásunkat, úgy érzem, a fantáziánknak mégis túl erősen húzták meg a határvonalait azzal, hogy a rajzolás folyamatának önmagában egyszerű és tiszta mivoltát felesleges szabályokkal piszkították.
“Vegyél magad elé egy A4-es lapot és tartsd vízszintesen (azt mondtam vízszint, nem vízesés!); mérj le és húzz be egy öt centis margót (vonalzóval, nem szemmértékre!); húzz egy egyenest a lap közepére (vonalzóval!!); rajzolj rá egy virágot (körzővel, kislányom, körzővel!) és színezd pirosra (mondom pirosra, ne szívárványszínűre!)!”. Talán ezzel sikerült érzékeltetnem, hogy mire is gondolok.

Alsó tagozatos kisdiákként (még a boszorka néni rajzórái előtt) voltam elég kreatív ahhoz, hogy csak úgy gondoljak egyet, és a pokémon kártyák gyűjtése, a felettéb izgalmas matrica- és szalvétacserélgetés, illetve a színes pupák figurák pöckölgetése mellé kitaláljak egy új játékot az osztálytársaimnak: hirdessünk zártkörű rajzpályázatot! Na, mit szóltok? Minden hétre egy téma, 10-20 Ft nevezési díj. Ti rajzoltok, én bírálok, a nyertes pedig a beadott pénzből ajándékot kap. Ha hiszitek, ha nem, az ötletem meg is valósult. Hogy sikert is aratott, azt azért nem mondanám, de két témában összesen 15 rajzot kaptam a kezembe. Meseország és farsang – ez a két egyszerű szó bűvös varázsszóként hatott, beindítva a lányok (akkor még ártatlan) fantáziáját, arra késztetve őket, hogy színes ceruzát és filctollat ragadjanak, és alkossanak. Mondanom sem kell, a fiúk inkább maradtak a pokémon kártyáknál.

Közhely, de talán igaz, hogy mindenki kreatív a maga módján. Gyerekként annyi mindent csináltunk! Képesek voltunk a falra pingálni, sárkányt eregetni, s elbűvölten nézni, ahogy a színes rugó jobbra-balra ingázik a kezünkben. Kinder tojás figurákkal játszottunk, a szomszédokon tartva a szemünket detektíveknek képzeltük magunkat, s papírlapból hajtogattunk játékokat, amikkel aztán órákhosszat el tudtunk játszani. Szörnyeket képzeltünk az ágy alá, báránynak és farkasnak láttuk a fa lambéria foltjait (na jó, ez lehet, hogy inkább csak E/1), élénk, eleven képekként jelentek meg előttünk a történetek, amiket a könyvekben olvastunk. Hová tűnt mindez? Az iskola ölte ki belőlünk a kreatív vonalat, vagy ez az élet rendje, hogy csak a diákok 1%-a fejleszti tovább képességeit? Vajon jól van az úgy, hogy mindenki tud kockát rajzolni, de a többség azt vallja magáról, hogy nem kreatív, nincsenek önálló ötletei és semmihez sem ért úgy igazán?

A rajzpályázat a második forduló után befuccsolt. Ha jól emlékszem azért, mert kis rajzosaim elkezdtek rám neheztelni, amiért az általuk befizetett összegből csupán holmi büfében vásárolt édességgel jutalmaztam a dobogósokat (pedig minimum csillivilli koronát kellett volna a fejükre raknom, gondolom). Sebaj, azt hiszem ezután tört rám a vágy, hogy valami egészen új projektbe kezdjek, és megalkottam életem első (és utolsó) saját szerkesztésű magazinját. Úgy tűnik, nálam a kettes szám különös erővel bír, ugyanis ez is mindössze két lapszámot élt meg – persze ez már egy másik történet… Annyi biztos, hogy én azóta is kincsként őrzöm a régi barátnők rajzait, és akárhányszor a kezembe kerülnek, megmosolyogtat a sok emlék, ami hozzájuk fűződik. És örülnék neki, ha a majdani gyerekeim nemcsak az okostelefon nyomkodásában lennének verhetetlenek (ó, de hát miről is beszélek én?! addigra az már retró lesz, tudom), és nemcsak az Angry birds-t meg a Sims-t ismernék, hanem lennének olyan játékok, amiket ők maguk találnak ki önnön és mások szórakoztatására. Ha olykor vennék a bátorságot és legyintenének az iskola által diktált szabályokra, és nem hagynák, hogy kiöljék belőlük a képzelőerőt és a kreativitást. Ha folyamatos alkotóvágyat éreznének, és a fejükben egymással viaskodnának a jobbnál jobb ötletek. Ha gumimaci-bárányfelhőket látnának az égen úszni. És néha csinálnának egy rajzpályázatot.

Végszóként stílszerűen álljon itt egy idézet Kölcseytől, általános iskolám névadójától:

“És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

2 thoughts on “Hass, alkoss, gyarapíts!

  1. Jaj :D mennyit nevettem én ezen, emlékképek tömkelege :D Légyszííí vezesd be újra ezt a rajzpályázatot! :D Vissza akarok menni az időbe, annyira jó volt! :( Újra kislány szeretnék lenni… :(

  2. Mennyire igazad van! Én is sokszor érzem ezt, amit te. Gyerekként, régen valahogy minden más volt. És tényleg nem kellettek méregdrága műszaki cikkek ahhoz, hogy lekössük magunkat. Elég volt egy bot, egy sárgalacsin, vagy bármi más, amit az utcán találtunk és elvoltunk vele egész nap.

    Hogy hova lett mindez? Nem is tudom… Felgyorsult a világ, mindenki (szerintem értelmetlenül, hisz a fák úgysem nőnek az égig, így tök felesleges ennyire teperni) nyomás alatt van, fel sem nézünk, nincs időnk semmire és senkire, már nem is akarunk megállni, lelassítani. Sajnos… Pedig ha most nem állunk meg egy egy pillanatra, h rácsodálkozzunk a világra, akkor az a pillanat már tova is szállt és megismételni nem lehet.

    Tudjuk, h nem kéne elkövetni ezt a hibát, mégis megtesszük minden nap. Nincs ez így jól. Én mindig attól félek, h a ma emberét majd valami hatalmas nagy baj fogja ráébreszteni erre. Csak lehet, h akkor már késő lesz…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>