“Engedd el!”
Kezembe veszem a képzeletbeli lufimat, és belerakosgatom az emlékeket. Belegyömöszölöm a múltamat. Majd szépen lassan felfújom, és kötök rá egy csomót. Jó szorosat, nehogy kicsusszanjon a lyukon át egy szó, egy dal, egy érintés. Elengedem. Egyesével leemelem ujjaimat a zsinórról és várom, hogy kiszaladjon a kezeim közül. A legapróbb sóhajtás, egyetlen rezzenés, kósza könnycsepp nélkül. A szél fújja a hajamat, bele-belekap a szoknyámba. Nézem a lufit. Nézem, ahogy cikázik az ég felé. Egyre kisebb lesz, egyre távolabbi, s én mindinkább úgy érzem, mintha nem is az enyém lenne. Biztos csak valamelyik gyerek eresztette el, egészen véletlenül. Körülnézek. Rajtam kívül nincs a környéken senki. Egy dombon állok, egyes egyedül. Csak én vagyok itt. Meg a lufim az égen. Felemelem a fejem, tovább figyelem, de egyre homályosabb a kép, összefolyik minden, már nem látom, már nem látok semmit, már…nem… Megremeg a világ, és én térdre borulok. Fagyos a talaj, vizesek alattam a falevelek. Újra és újra átfut a hátamon a hideg, zihálva veszem a levegőt. Zokogok. Egyre csak zokogok. Nem akarok semmit sem jobban, mint a lufimat. Újra. Visszakapni. Kinyitom a szemem. Lenézek a kezeimre, és ujjaim közt megpillantom a zsinórt. Sejtelmesen fülembe súgja halk szavát a szél, beleborzongok. Fejem felett bizonytalanul lebeg tovább a végzetem, miközben a végtelennel kergetőzik az életem…a múltban élek, a jelenben létezem.
“Eressz el…!”