- Nézd ezt a szakadt térképet! Millió apró pont futkos rajta fel-alá.
- Nekem a hideg futkos tőle végig a hátamon. Mit jelölnek a pontok?
- A szíveket.
- Hogy érted?
- Ahogy mondom. Érző, dobbanó, fájó, elkeseredett, szerelemre éhes szíveket.
- És miért szaladgálnak ilyen eszement módon, mint a megkergült hangyák?
- Hogy miért? Mert magányosak. Keresik a párjukat. A hozzáillőt, a passzolót, az elképzeltet.
- Mondd csak, megéri ezért így rohanni?
- Azt mondják, a szerelem bármit megér. Csak tudod, nehéz úgy keresni, hogy nem tudod pontosan mi is az, amit keresel. Ez az ezernyi szív van, hogy a nagy rohanásban észre sem veszi azt az egyetlent, amelyiket neki szánt az ég, mert az adott minutumban épp eltakarja azt egy másik. Rengeteg lehetőséget elszalasztanak, és még csak nem is tudnak róla! Van, hogy olyan eszeveszettül keresgélnek, hogy csak egy villanást látnak az áhított ideálból, amiről később azt gondolják, csupán látomás volt, semmi több. Van, hogy legszívesebben feladnák, elfáradnak, belefáradnak, megunják a hajszát, és ki akarnak szállni ebből az egész ostoba játékból. Sőt, van, hogy valóban fel is adják.
- És van, hogy valami csoda folytán a hozzáillő, a passzoló, az elképzelt, éppen amikor a legkevésbé számítanak rá, amikor egyáltalán még csak nem is keresik – nekik koccan. Ugye? Kérlek, mondd, hogy ugye!
- Ugye.
- Reméltem. Szóval…ahhoz, hogy megtalálják a párjukat, előbb fel kell adniuk? Le kell mondaniuk minden utolsó reménysugárról?
- Dehogy, erről szó sincs. A szerelem olyan, mint egy vihar. Váratlanul jön, aztán mindent felkavar. Ennyi a lényeg.
- És mi van, ha ez a hozzáillő, a passzoló, az elképzelt egyáltalán nem is olyan, mint amilyennek előtte elképzelték?
- Micsoda kérdés! Hiszen pont ez teszi őt olyan igazivá.

Csak sodródok a tömeggel. Ezer ember nyüzsög körülöttem, miközben én eszeveszettül keresem azt az egyet. Nem tudom, milyen arcot várjak, nem tudom, egyáltalán mire számítsak…de akarom. Itt és most, őt. Hangosan dübörög a zene, beleremeg a mellkasom. Kiálthatnám a nevét, úgyse hallaná. Talán itt sincs. Talán csak képzeltem. Talán éppen csak reméltem. Átszelem a táncparkettet, próbálok utat törni magam előtt az embertömegben. Csupa kiöltözött fiatal, koktélruhák és élére vasalt ingek mindenütt. Egyforma mind. Egyformán csinosak, jókedvűek, és talán még boldogok is – vagy legalább erre az egy estére úgy tesznek, mintha. Jólneveltek, ezért egy szót sem szólnak, amikor arrébb lököm őket, de tudom, a hátam mögött összesúgnak. Mennyire tapló vagyok, hogy megzavarom őket a táncban! Kiesnek a ritmusból, az istenit! Hol a fenében vagy már?! Talán az emeleten. A lépcső előtt nagyobb a sor, mint a mosdóknál. Ez már tényleg sok. Mindenkit a falhoz szorítva felrohanok, mint egy őrült. Nem érdekelnek a felháborodott tekintetek. Most nem. Körülnézek. Elég fél pillanat, és már tudom: itt sincs. Elhagy az erőm, úgy érzem menten összeesek. Szemem előtt neonszínű fények villognak. Figyelem a táncosokat, akik most robotszerű mozdulatokat téve cikáznak előttem a parketten. Keresem azt az egy arcot a tömegben. Hiába. Szédítően szaggat a kép. És ez a füst. Ez a levegőtlenség. Várjunk csak! Ott az ajtó! Nagy nehezen kijutok a teremből. Február van, fagyos téli éjszaka. Meztelen vállaimmal a hideg téglafalnak dőlök. Becsukom a szemem. Ott áll előttem. Öltönyben, hosszú, fekete szövetkabátban. Mosolyog. Kinyitom a szemem. Nincs előttem senki, csak egy részeg fazon támaszkodik a korlátnak. Egyik kezében cigi füstölög, a másikkal a telefonját markolja. Majd leejti. A földre zuhan, darabjaira esik. Becsukom a szemem. Hallom a nevetését. Érzem, ahogy kezével a hajamba túr. Kinyitom a szemem. A szél süvít csupán, hajamat az arcom elé csapja. Szabályosan reszketek, olyan hideg van. Mínusz 10 fok is lehet talán, és én itt ácsorgok, egy szál semmiben. Becsukom a szemem. Magam elé képzelem azt az estét. Odabent táncolunk. Beleolvadunk a tömegbe. Kiöltözve, egymáshoz simulva, éppen úgy, ahogy kell. Aztán itt kint vár rám. Felém nyújtja a kezét, és elvezet. Egy közeli parkban ülünk le. A pad jeges, majdhogynem odafagyunk. Rámnéz, és leveszi a kabátját. A hátamra teríti. Később azzal takarózunk mindketten. A lábaimat az ölébe teszem, ezzel is melegítve őt. Vacogunk, de mégis, ezerszer és milliószor jobb ott lenni, mint bent a tömegben. Jobb vele, mint bárki mással, bárhol máshol. Egy pezsgőt varázsol elő a semmiből. Megbontja, majd műanyag poharakba tölti. Néma koccintással gurítjuk le az elsőt, majd sorban a többit is. Beszélgetünk mindenféléről. Nevetünk. A fejemet a vállára hajtom. Érzem az illatát, a bőre melegségét. Érzem minden egyes rezdülését. Később hazakísér. A házunk előtt állva megköszöni az estét. Megölel. Hosszan a karjai közt tart, majd egy csókot nyom az arcomra. Rám mosolyog, nem vár semmit. Én mégis megteszem. Megcsókolom. Meglepődik, de nem utasít vissza. Kezeivel finoman végigsimít az arcomon, majd a hajamba túr. Kinyitom a szemem. Ott állok, egyedül, összefagyva. Úgy érzem magam, mint egy ostoba kisiskolás, akiben most tudatosult, hogy a tavaly az tavaly. Ami múlt, az elmúlt. Berohanok a terembe. Hisztérikusan a kabátomat követelem. Magamra húzom. Elindulok hazafelé. Üres az utca, teljesen egyedül vagyok. Hallgatom, ahogy az aszfalton kopog a cipőm. Ahogy mögöttem kopog valaki másé. Kinyitom a szemem, és megyek tovább.