Furcsa érzés, amikor valahol a hatalmas internet eldugott kis bugyraiban váratlanul szembetalálkozok egy-egy saját fotómmal. Pedig előfordult már ilyen, nem is egyszer. Kerültem már olyan helyzetbe, hogy az iwiw-en ismerkedés céljából (khm) ismerősnek jelöltem a saját bátyámat és barátait… (Éljenek a kamu regisztrációk.) És persze néha a flickr-re szánt művészibb fotóim is kikerülnek a nagyvilágba, a tudtom (és az engedélyem, illetve nevem…) nélkül. Ezúttal Adri hívta fel a figyelmemet, hogy rábukkant az egyik képemre (amit még anno Lilla csinált, én szerepelek rajta, és én szerkesztettem)…méghozzá a weheartit.com oldalon. Amit meg ugye szeretek, vagy legalábbis néha-néha meg szoktam látogatni, mert jobb napokon tele van inspiráló képekkel. Szóval minden szép és jó, meg örülhetek, hogy már 47 ember lájkolta (bocsánat, ‘hártolta’).

Az igazság az, hogy ez a képem már egyszer visszaköszönt, amikor teljesen véletlenül megtaláltam egy ismerős ismerősének profilképei között a facebookon. Nem állította, hogy a sajátja, és azt sem, hogy a kép róla készült. De azért mégis. Elég fura érzés volt látni, ahogy commentekben istenítik a képet, meg a lányt, akiről senki sem tudja, hogy tulajdonképpen…én vagyok. Ráadásul a weheartit-os verzió egy tumblr-ös oldalra hivatkozik forrásként, ami isten tudja honnan szedte a fotót, hiszen mindenki csak találta valahol. Annyi biztos, hogy ezekkel az oldalakkal elindult egy láncreakció, és a képe(i)m úgy tűnik lassan, de biztosan körbejárja a világot – csak éppen engem nem visz magával.