Nincs is annál édesebb érzés, mint amikor végre elhatározod magad, és megteszed. Leveszed a polcról a befőttet. Eddig csak nézegetted, kerülgetted, szemezgettél vele már hosszú hónapok óta a küszöbön állva, most pedig végre veszed a bátorságot és belépsz az ajtón. Hagyod, hogy magához vonzzon. Adsz neki egy esélyt, hogy bizonyítson. Hogy bizonyítsa, nem véletlenül kapott helyet a polcodon. Lefújod az üveg tetejéről a felhalmozódott porszemeket, határozott mozdulattal lecsavarod a fedőt. Az illatoktól elbódítva belekóstolsz, egy kávéskanálhegynyit belenyalsz, vajon tényleg olyan ízletes-e, mint amilyennek tűnik. És igen. A külső báj az üvegfalakon túl is visszatükröződik. Vidáman a markodba kuncogsz, hiszen végre százszázalékosan biztos vagy benne, hogy erre az ízélményre megérte ennyit várni. Egy fikarcnyit sem csalódtál benne. Ami azt illeti, tökéletesebb nem is lehetne. Kilépsz a hűvös helyiségből, még egy utolsó pillantást vetsz a polcon sorakozó többi befőttre, majd hosszú időre rájuk zárod az ajtót. Se ki, se be. Mert most másra nincs szükséged. Csak arra az egyetlen egyre, amit éppen a kezeidben tartasz.