Csak sodródok a tömeggel. Ezer ember nyüzsög körülöttem, miközben én eszeveszettül keresem azt az egyet. Nem tudom, milyen arcot várjak, nem tudom, egyáltalán mire számítsak…de akarom. Itt és most, őt. Hangosan dübörög a zene, beleremeg a mellkasom. Kiálthatnám a nevét, úgyse hallaná. Talán itt sincs. Talán csak képzeltem. Talán éppen csak reméltem. Átszelem a táncparkettet, próbálok utat törni magam előtt az embertömegben. Csupa kiöltözött fiatal, koktélruhák és élére vasalt ingek mindenütt. Egyforma mind. Egyformán csinosak, jókedvűek, és talán még boldogok is – vagy legalább erre az egy estére úgy tesznek, mintha. Jólneveltek, ezért egy szót sem szólnak, amikor arrébb lököm őket, de tudom, a hátam mögött összesúgnak. Mennyire tapló vagyok, hogy megzavarom őket a táncban! Kiesnek a ritmusból, az istenit! Hol a fenében vagy már?! Talán az emeleten. A lépcső előtt nagyobb a sor, mint a mosdóknál. Ez már tényleg sok. Mindenkit a falhoz szorítva felrohanok, mint egy őrült. Nem érdekelnek a felháborodott tekintetek. Most nem. Körülnézek. Elég fél pillanat, és már tudom: itt sincs. Elhagy az erőm, úgy érzem menten összeesek. Szemem előtt neonszínű fények villognak. Figyelem a táncosokat, akik most robotszerű mozdulatokat téve cikáznak előttem a parketten. Keresem azt az egy arcot a tömegben. Hiába. Szédítően szaggat a kép. És ez a füst. Ez a levegőtlenség. Várjunk csak! Ott az ajtó! Nagy nehezen kijutok a teremből. Február van, fagyos téli éjszaka. Meztelen vállaimmal a hideg téglafalnak dőlök. Becsukom a szemem. Ott áll előttem. Öltönyben, hosszú, fekete szövetkabátban. Mosolyog. Kinyitom a szemem. Nincs előttem senki, csak egy részeg fazon támaszkodik a korlátnak. Egyik kezében cigi füstölög, a másikkal a telefonját markolja. Majd leejti. A földre zuhan, darabjaira esik. Becsukom a szemem. Hallom a nevetését. Érzem, ahogy kezével a hajamba túr. Kinyitom a szemem. A szél süvít csupán, hajamat az arcom elé csapja. Szabályosan reszketek, olyan hideg van. Mínusz 10 fok is lehet talán, és én itt ácsorgok, egy szál semmiben. Becsukom a szemem. Magam elé képzelem azt az estét. Odabent táncolunk. Beleolvadunk a tömegbe. Kiöltözve, egymáshoz simulva, éppen úgy, ahogy kell. Aztán itt kint vár rám. Felém nyújtja a kezét, és elvezet. Egy közeli parkban ülünk le. A pad jeges, majdhogynem odafagyunk. Rámnéz, és leveszi a kabátját. A hátamra teríti. Később azzal takarózunk mindketten. A lábaimat az ölébe teszem, ezzel is melegítve őt. Vacogunk, de mégis, ezerszer és milliószor jobb ott lenni, mint bent a tömegben. Jobb vele, mint bárki mással, bárhol máshol. Egy pezsgőt varázsol elő a semmiből. Megbontja, majd műanyag poharakba tölti. Néma koccintással gurítjuk le az elsőt, majd sorban a többit is. Beszélgetünk mindenféléről. Nevetünk. A fejemet a vállára hajtom. Érzem az illatát, a bőre melegségét. Érzem minden egyes rezdülését. Később hazakísér. A házunk előtt állva megköszöni az estét. Megölel. Hosszan a karjai közt tart, majd egy csókot nyom az arcomra. Rám mosolyog, nem vár semmit. Én mégis megteszem. Megcsókolom. Meglepődik, de nem utasít vissza. Kezeivel finoman végigsimít az arcomon, majd a hajamba túr. Kinyitom a szemem. Ott állok, egyedül, összefagyva. Úgy érzem magam, mint egy ostoba kisiskolás, akiben most tudatosult, hogy a tavaly az tavaly. Ami múlt, az elmúlt. Berohanok a terembe. Hisztérikusan a kabátomat követelem. Magamra húzom. Elindulok hazafelé. Üres az utca, teljesen egyedül vagyok. Hallgatom, ahogy az aszfalton kopog a cipőm. Ahogy mögöttem kopog valaki másé. Kinyitom a szemem, és megyek tovább.
Yearly Archives: 2011
Boys in love
Szívecskék, becézgetés, állandó többesszám. Ha fel merészeled tenni a kérdést, hogy mi újság vele, válaszul megtudhatod, hogy mi újság velük. Meg kell állapítanom, hogy a fiúk elég kiábrándítóak tudnak lenni, ha szerelmesek.
Persze csak addig, amíg nem beléd.
Gone
Valami változott
Olykor visszatérsz. Visszacsöppensz ugyanoda, ahonnan indultál, és rájössz, hogy semmi sem változott. Eltelt egy év, és mégis minden éppen úgy néz ki, mint amikor utoljára láttad. Ugyanaz a hely, az épület, ugyanazok a színek, a fények. Ugyanazok a falak, a függönyök, a lépcsők, a virágok. Körbenézel és minden stimmel, mintha a küszöböt átlépve a múltba érkeztél volna. De ahogy sétálsz, egyre inkább úgy érzed, hogy valami mégsem stimmel. Ugyanazok az arcok, a reakciók, ugyanazok az ismerősen csengő hangok. Valami mégsem ugyanolyan, mint volt. Valami változott. Hát persze…! Te.
Örülök, hogy úgy volt, ahogy volt, de az, hogy ma újra belekóstoltam, egy csepp hiányt sem ébresztett bennem. Boldogan hagytam újra magam mögött azt az öt évet…
A függöny mögött
Rám nézhetsz és találgathatsz, feltételezhetsz, tippelhetsz, kérdezősködhetsz, kombinálhatsz, gyűjtheted a kirakós darabjait, tapogatózhatsz a sötétben, nyugodtan próbálkozhatsz. Soha de soha nem fogsz igazán megismerni, ha nem is akarod igazán. Soha de soha nem fogod tudni, hogy mi zajlik a függöny mögött…legbelül. Ott lapul minden – minden, amiről az ég világon nem tudsz semmit: a titkaim, az emlékeim, az életem. A válaszok a miértekre. Amit látsz, az csak a felszín. Ha nem találod meg a helyes ösvényt, ami közel vezet hozzám, az erdőben bolyongva mindvégig csak az avart és a fatörzseket fogod látni, a lombkoronát sohasem. Ennél több nem lehetek, se neked, se másnak. Míg valaki be nem toppan az életembe, hogy rendberakjon mindent, ami elromlott, csak az üresség marad.
Valaki, aki bátor lesz annyira, hogy nem riad vissza a földre hullott szilánkoktól. Aki bátor lesz annyira, hogy a szemembe nézve mélyre lásson. Aki bátor lesz annyira, hogy ne nevezzen gyávának, hanem kézenfogva vezessen át a hídon. Aki bátor lesz annyira, amennyire te nem vagy az.
Mintha soha nem is lett volna
Hajnalodott. A horizont vonalát már átszakították az első napsugarak, az égbolt alja kormos köntösét levetve immáron vöröses fényben izzott. A környék lakói még javában takarójuk alá bújva szunnyadtak, mit sem sejtve arról, hogy odakint az ébredező természet minden álomnál szebb arcát fordítja éppen feléjük. Tágra zárt szemeik előtt hiába ringatózott a redőny résein át beszűrődő fénysugár, ők semmit sem észleltek belőle, hiszen egészen máshol jártak, a valóságtól távoleső, messzi vidéken.
Egyetlen lélek volt csak talpon. Egy lány sétált a parton, lassú, hosszú lépéseket téve, mély lábnyomokat hagyva maga után a homokban. Egyenes vonalban haladt a tenger mentén, egyik lábát emelve a másik elé, miközben két karját oldalra kitartotta, mintha egy cirkuszi mutatvány részeként egy kötélen egyensúlyozna a magasban. Hosszú ideig sétált így, jobbra-balra billenve, végül megállt. Belélegezte a friss, tiszta levegőt, s teljes lényét átadta a természetnek. Élvezte, ahogy lenge ruháját átjárja a szél, ahogy a selymes anyag simogató érintéssel bőréhez ér. Ez most számára édesebb volt minden emberi érintésnél, többet jelentett minden törődésnél. Fejét hátrabillentette, szemeit lehunyta, majd lassan forogni kezdett. Megperdült a saját tengelye körül egyszer, majd mégegyszer, és újra, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül szédülten a talajra zuhant. Hanyatt feküdt, és érezte, ahogy végtagjai belesüppednek a hűvös, nyirkos homokba. Kinyitotta a szemeit. Úgy érezte, mintha egy óriási körhintán ülne, a világ körbe-körbe forgott vele, s nem eresztette. Várt egy kicsit, míg kitisztult a kép, míg a fényes foltokból, a millió részletből összeállt egy egész. A napkorong már a teljes festővásznat birtokába vette. Az eget csíkos felhőfoszlányok tarkították, rózsaszínes-sárgás színekben pompázó mesteri ecsetvonások, melyek egyből elbűvölték a lányt.
Continue reading
Itt a vége,
fuss el véle!
Emlékszel, hogy egy éve és 8 napja ilyenkor mit csináltunk? Elmondom. Beleszerettünk. És tervezgettünk. Akkor jártunk először együtt a törzshelyünkön. Körbejártuk. És álmodoztunk. Emlékszel, hogy mit mondtunk akkor? Hogy szeretnénk feljutni, és ha már mindketten egy helyen leszünk, akkor együtt lakni. Közös albérletben. Hátradőltünk a matracon az üzlet kellős közepén, és nagy sóhajok közepette beszélgettünk arról, hogy milyen jó lesz. Hogy milyen jó lenne. Elhittük, hogy lehetséges? Naná! Hogyne. Azért tartunk most ott, ahol. Mert bíztunk benne, hogy mindez nem lehet csak álom. Most itt vagyunk, együtt lakunk, és már a saját matracunkra dőlve álmodozunk, éjjelente újabb és újabb vágyakat fogalmazunk meg. Hol hangosan, hol némán…a lényeg, hogy a másik mindig hallja. Túl vagyunk az első 4,5 hónapon. Túl az első féléven. Megcsináltuk. Úgy, ahogy szerettük volna. Mert elhittük. Úgyhogy azt mondom én neked, hogy bármit szeretnénk, azt bizony el is fogjuk érni. Mert lehet, hogy az eddigiek így utólag szinte semmiségeknek tűnnek, gondolj csak bele, milyen nagy álomnak tűntek egy éve és 8 napja ilyenkor…! Éppen annyira voltak elérhetetlenek, mint a jelen álmok, amiket néha úgy érezzük, hiába kergetünk. Szóval bármire vágyunk is most, meg fogjuk kapni. Idővel minden a miénk lesz, becsszavamra mondom! A markunkban tartunk majd minden apró kincset, amiért most a szívünk szakad meg. Csak bíznunk kell. És várnunk.
Doors are closed
Exactly
You say you’re not going to fight
Because no one will fight for you
And you think there’s not enough love
And no one to give it to
And you’re sure you’ve hurt for so long
You’ve got nothing left to lose
So you say you’re not going to fight
Because no one will fight for you
You say the weight of the world
Has kept you from letting go
And you think compassion’s a flaw
And you’ll never let it show
And you’re sure you’ve hurt in a way
That no one will ever know
But someday the weight of the world
Will give you strength to go…
♥
I’m lost, but ready to be found
Lenkát hallgatok, Cecelia Ahern idézeteket olvasgatok. Kitalálod, milyen kedvem van?
“We all get lost once in a while, sometimes by choice, sometimes due to forces beyond our control. When we learn what it is our soul needs to learn, the path presents itself. Sometimes we see the way out but wander further and deeper despite ourselves; the fear, the anger or the sadness preventing us returning. Sometimes we prefer to be lost and wandering, sometimes it’s easier. Sometimes we find our own way out. But regardless, always, we are found.”
“There’s no limit to what you can dream. You expect the unexpected, you believe in magic, in fairy tales, and in possibilities. Then you grow older and that innocence is shattered and somewhere along the way the reality of life gets in the way and you’re hit by the realization that you can’t be all you wanted to be, you just might have to settle for a little bit less.”
“On the other hand, she was a woman with a million happy memories, who knew what it was like to experience true love and who was ready to experience more life, more love and make new memories. Whatever lay ahead, she knew she would open her heart and follow where it led. In the meantime, she would just live.”