Mintha soha nem is lett volna

Hajnalodott. A horizont vonalát már átszakították az első napsugarak, az égbolt alja kormos köntösét levetve immáron vöröses fényben izzott. A környék lakói még javában takarójuk alá bújva szunnyadtak, mit sem sejtve arról, hogy odakint az ébredező természet minden álomnál szebb arcát fordítja éppen feléjük. Tágra zárt szemeik előtt hiába ringatózott a redőny résein át beszűrődő fénysugár, ők semmit sem észleltek belőle, hiszen egészen máshol jártak, a valóságtól távoleső, messzi vidéken.

Egyetlen lélek volt csak talpon. Egy lány sétált a parton, lassú, hosszú lépéseket téve, mély lábnyomokat hagyva maga után a homokban. Egyenes vonalban haladt a tenger mentén, egyik lábát emelve a másik elé, miközben két karját oldalra kitartotta, mintha egy cirkuszi mutatvány részeként egy kötélen egyensúlyozna a magasban. Hosszú ideig sétált így, jobbra-balra billenve, végül megállt. Belélegezte a friss, tiszta levegőt, s teljes lényét átadta a természetnek. Élvezte, ahogy lenge ruháját átjárja a szél, ahogy a selymes anyag simogató érintéssel bőréhez ér. Ez most számára édesebb volt minden emberi érintésnél, többet jelentett minden törődésnél. Fejét hátrabillentette, szemeit lehunyta, majd lassan forogni kezdett. Megperdült a saját tengelye körül egyszer, majd mégegyszer, és újra, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül szédülten a talajra zuhant. Hanyatt feküdt, és érezte, ahogy végtagjai belesüppednek a hűvös, nyirkos homokba. Kinyitotta a szemeit. Úgy érezte, mintha egy óriási körhintán ülne, a világ körbe-körbe forgott vele, s nem eresztette. Várt egy kicsit, míg kitisztult a kép, míg a fényes foltokból, a millió részletből összeállt egy egész. A napkorong már a teljes festővásznat birtokába vette. Az eget csíkos felhőfoszlányok tarkították, rózsaszínes-sárgás színekben pompázó mesteri ecsetvonások, melyek egyből elbűvölték a lányt.

Percekig csak nézte az eget, s azon morfondírozott, vajon a sok ébredező, majd lassacskán munkába igyekvő ember látja-e ezt a fenséges látványt. Vajon őket is elkápráztatja a tündöklő reggeli ragyogás, vagy minderről tudomást sem véve, fejüket a föld felé szegezve teszik meg ugyanazt az utat minden áldott nap? Vajon tudnak róla egyáltalán, hogy micsoda látványt szalasztanak el? Vajon tudják, hogy mennyivel több értelmet nyerne, mennyivel több élményt nyújtana az életük, ha néha lassítanának egy kicsit? Ha néha megállnának. Ha néha kiterülnének a homokba, és nem gondolnának semmire. Az égegyadta világon semmire. Elfelednék az összes csalódást, szenvedést, problémát, az összes fájó érzést, keserű emléket, ami miatt valaha is könnycsepp folyt végig az arcukon. Ha ezeket a könnycseppeket összegyűjtenék, és engednék, hogy a tenger vize lemossa róluk, s eltüntesse, elsodorja őket messzire. Örökre. Elmélyülten gondolkodott, miközben lábait csiklandozták a tenger habzó hullámai. Fejét balra fordította, figyelte, ahogy a lábnyomai egyre halványodó gödröcskékké válnak a homokban. Ahogy az imént még létezőt a tenger megsemmisíti, mintha soha nem is lett volna. Soha… Eltöprengett az “örökkön-örökké” kifejezés jelentésén. Létezik egyáltalán olyan, hogy örökké? Ha nem létezik, miért van rá szavunk, mikor oly sok kimondhatatlan érzésnek nincs kimondható megfelelője? Figyelte a homokszemcsék mozgását, ahogy a lágy szellő hatására körkörösen szaladtak egymás után, hallgatta a hullámok morajlását, s halkan, alig hallhatóan énekelni kezdett. Feküdt a parton a csipkés-fodros ég alatt, s énekelt, egyre erősebben és hangosabban, mintha senki sem hallaná – hiszen nem hallotta senki sem. A dallam emlékei szorításából, szíve legmélyebb bugyraiból tört most a felszínre, s hatására egy kósza könnycsepp csordult ki a szeme sarkából. Ujjaival gyengéden letörölte, közben folytatta az éneket, majd felállt, s kezeit a vállára emelte. Lassú mozdulatokkal letolta ruhája két pántját, mire az testén végigsimulva a földre hullt. Egy pillanatig csak állt, mozdulatlanul a távolba meredt, majd határozott lépésekkel a hullámzó óceán felé indult; a horizont irányába, ahol a tenger és az ég egymás tükörképeként egymásba olvadnak. A határtalan felé lépkedett, miközben szüntelenül dúdolta a dallamot. Ahogy egyre beljebb ért, testét lehűtötték a tenger hűvös habjai, melyek egyre magasabbra és magasabbra csaptak, végül teljesen beterítették. A lány eltűnt a vízfelszín alatt. Megszűnt a halk dallam, csak a tenger zúgott tovább. Eltűnt, épp úgy, mint a könnycseppek. Odakint a parton a homokszemcsék újra makacsul az eredeti alakzatba rendeződve, szabályosan és érintetlenül pihentek. A lábnyomokat elsodorta a tenger vize, mintha nem járt volna ott senki.

“Ahogy az imént még létezőt a tenger megsemmisíti, mintha soha nem is lett volna.”

4 thoughts on “Mintha soha nem is lett volna

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>