fuss el véle!
Emlékszel, hogy egy éve és 8 napja ilyenkor mit csináltunk? Elmondom. Beleszerettünk. És tervezgettünk. Akkor jártunk először együtt a törzshelyünkön. Körbejártuk. És álmodoztunk. Emlékszel, hogy mit mondtunk akkor? Hogy szeretnénk feljutni, és ha már mindketten egy helyen leszünk, akkor együtt lakni. Közös albérletben. Hátradőltünk a matracon az üzlet kellős közepén, és nagy sóhajok közepette beszélgettünk arról, hogy milyen jó lesz. Hogy milyen jó lenne. Elhittük, hogy lehetséges? Naná! Hogyne. Azért tartunk most ott, ahol. Mert bíztunk benne, hogy mindez nem lehet csak álom. Most itt vagyunk, együtt lakunk, és már a saját matracunkra dőlve álmodozunk, éjjelente újabb és újabb vágyakat fogalmazunk meg. Hol hangosan, hol némán…a lényeg, hogy a másik mindig hallja. Túl vagyunk az első 4,5 hónapon. Túl az első féléven. Megcsináltuk. Úgy, ahogy szerettük volna. Mert elhittük. Úgyhogy azt mondom én neked, hogy bármit szeretnénk, azt bizony el is fogjuk érni. Mert lehet, hogy az eddigiek így utólag szinte semmiségeknek tűnnek, gondolj csak bele, milyen nagy álomnak tűntek egy éve és 8 napja ilyenkor…! Éppen annyira voltak elérhetetlenek, mint a jelen álmok, amiket néha úgy érezzük, hiába kergetünk. Szóval bármire vágyunk is most, meg fogjuk kapni. Idővel minden a miénk lesz, becsszavamra mondom! A markunkban tartunk majd minden apró kincset, amiért most a szívünk szakad meg. Csak bíznunk kell. És várnunk.