11.01.11.

A sötétbe burkolózok, elbújok a hátad mögé. A világ nem láthat, most nem akarom, hogy lásson. Ez egy olyan pillanat, amikor csak te kellesz, semmi és senki más, csak te, az örök menedék, akihez futhatok bármikor, amikor a lábaim leszaladnának a térképről, amikor a világmindenséget is átszelném, csak hogy egyedül lehessek. Rád van szükségem, mert egyedül lenni veled a legjobb. Mert te vagy az, aki a mindenség szélén elém toppan, s megállít, még mielőtt lezuhannék. Mögéd állok, a sötét lepel alá, ahol nem láthat minket senki. Beborít minket a szürkület. Nem látlak, csak érezlek. Átölellek, fejemet a hátadhoz szorítom, mert ez így jó nekem. Mert ez az, ami kell. Biztonságban vagyok végre, nincs zaj, nincs félelem, nincs stressz, nincs semmi zavaró tényező…csak te vagy és én, csak mi vagyunk ketten. Nincs szó, nincs mondanivaló. Nincs külvilág. A Föld megállt, nem forog tovább. Mozdulatlanul várja, hogy előbújjak a búvóhelyemről, hogy talpra álljak, és menjek tovább…hogy fussak mégegy kört…de nem sürget, csak vár. S míg a világ rám vár, én elalszom. Ujjaink összekulcsolódnak a mellkasodon, arcom puha bőrödhöz simulva pihen a hátadon. Álmodom?