Egy éve ilyenkor búcsút intettem neki, végleg. Egy éve ilyenkor átsírtam egy egész napot (és még utána számtalan másikat), annyira fájt. Döntéseket hozni mindig nehéz, hiszen amíg nem döntesz, addig minden lehetséges. Addig még bármi történhet. Viszont abban a pillanatban, amint elhatározod magad, hogy hogyan tovább, a többi út eltűnik a lábad alól, és csak egyfelé mehetsz tovább. Nincs visszaút, nincs jobbra, se balra. Csak egyenesen előre. Én megtettem. Leléptem az útról, hogy megkezdjek egy újat. Lapoztam a könyvben, hogy új fejezet kezdődhessen. Életem legnehezebb döntése volt, amit még azóta is sokszor felidézek, és olykor eltöprengek azon, hogy vajon „mi lett volna, ha”…mi lenne most vele, velem, velünk. Milyen lenne az, ami most nincs.
Egy éve ilyenkor elengedtem őt, és elengedtem vele azt a felhőtlen-boldog 3,5 évet, hogy megkeressem a boldogságot újra, más utakon, egyedül – és másokkal. Fáj, ha arra gondolok, hogy milyen egyszerű és gondtalan volt akkor, vele az életem. Fáj, ha eszembe jut, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki. És fáj, hogy mennyire eltávolodtunk azóta egymástól. Akkor mindent tudtam róla, most már egyáltalán nem tudok semmit. Nem is ismerem. Akkor fontos voltam neki, most talán még azt sem venné észre, ha hirtelen felszívódnék, és örökre eltűnnék a Föld színéről…
Olyan ez, mintha az a régi egy teljesen más élet lett volna. Mintha akkor egy nyugodt kis patak lettem volna, aki a megszokott kis mederben csordogál a másik patak mellett. Most pedig ide-oda csapongó, hullámzó, morajló tenger vagyok. Apró-csobogó patakként megszoktam az örök harmóniát. A változatlanság biztonságát. Aztán egyszer csak kicsordultam a mederből, és azóta állandóan változok és formálódok. Hol ilyen vagyok, hol olyan vagyok. Hol erre megyek, hol arra tartok. Mégis, bár eltelt már jó pár hónap, még mindig furcsa ez a bizonytalanság, és ez a szüntelen „egyszer fent, másszor lent” dolog.
Persze, gondolom, így van jól. Egy ilyen döntés mindig nehéz, akkor, az adott pillanatban is, és később is. Ilyen az, amikor valakit, akit szeretsz, elengedsz. Ez az élet rendje, egyszer minden seb begyógyul, az idő mindent megold…és így tovább, blablabla, jöhet a többi klisés baromság. Tudom, tudom. De attól még icipicit, ott legbelül úgy érzem, nekem örökké fájni fog, ha rá gondolok.

Ujjai a forró bögréhez tapadtak, orra a hideg üveghez nyomódott. Lábait felhúzva, az ablakpárkányra kuporodva ücsörgött a fűtött szobában. Tekintete a távolba meredt, kifejezéstelen arccal kémlelte az ablaküvegen túli világot. Ez volt minden, amit egy kívülálló az adott pillanatban láthatott. Hogy belül mi zajlott, azt csak ő tudta. Csak ő tudhatta. A háttérben halkan szólt a zene. A szemben lévő épület bejárata felett egy zászlót lengetett a szél. „Legutóbb jobbra hullámzott. Most pedig balra.” – állapította meg. A szavakat hangosan mormolta maga elé, mintha valakinek szánta volna őket – pedig nem volt rajta kívül senki a szobában. Egyedül volt. Bögréjét ajkai elé emelte, majd fújni kezdte a forró italt. Közben a zászló mozgását figyelte, ahogy a kék-sárga anyagot ide-oda csapkodta a szél. Elmerengett. Gondolatai visszakanyarodtak a múlt hónaphoz, a múlt héthez, a tegnaphoz. Óvatosan szürcsölt egyet a forró teából, miközben az emlékek, azok a keserédes emlékek végigpörögtek a szemei előtt. Mennyire más volt minden… Akkor. Próbált tovább látni, próbálta elképzelni, hogy mi lesz holnap, mi lesz egy hét, egy hónap múlva, de nem tudta megjósolni. Előre nézett, de nem látott mást, csak a szomszéd ház omladozó, szürke falait. A zászló tovább lengett, majdhogynem a zene dallamával megegyező tempóban, oda s vissza.
Odakint a szél irányt váltott. Legutóbb még balról fújt, aznap jobbról. Szíve egyszer jobbra húzta, másszor balra. Egyszer előre, másszor hátra… És akkor megértette, hogy az életben, ha más nem is, ez az egy dolog biztos. A változás.

Kezében szorosan fogta a ragasztót, és azon elmélkedett, vajon miért került már megint vissza ugyanoda, ahonnan indult. Órákhosszat törte a fejét. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, és a plafont bámulta. Aztán rájött, hogy felesleges találgatni. Teljességgel hiábavaló próbálkozás megérteni a miérteket. Hogy miért? Csak. Mert. Ne kérdezgess, úgysem kapsz értelmes választ. Igen, ez az. Nem kellenek válaszok. Nem kell más, csak ragasztó. Éppen amennyi szükséges. Azzal fogta magát, felállt, és az asztalhoz lépett. A zsebéből előhúzott egy kendőt, az asztalra terítette és gondosan kicsomagolta. Ezeregy szilánk hevert előtte a textilen. Felemelte a ragasztót, és nekilátott. Összeragasztotta a darabokat. Egyiket a másik után. Megpróbálta rendbehozni azt, amit valaki más elrontott.

„A király akkor kerül sakk helyzetbe, ha az ellenfél egy figurája megtámadja, azaz a következő lépésben leüthetné, ha a támadást nem hárítják el. Ha a támadás nem hárítható, akkor az nem egyszerűen sakk, hanem matthelyzet. Ekkor a játéknak vége.” De mi van akkor, ha a király megfutamodik, még mielőtt igazán elkezdődne a játék? Ha gyáva módon idő előtt, már az esetleges támadások puszta gondolatától is megijed, amik elgyengítenék és befolyásolhatóvá tennék? Ha az ellenségnek esélyt sem adva meggondolja magát, tesz egy hátraarcot és egyik pillanatról a másikra felszívódik? Akkor mindenki király nélkül marad. Király nélkül pedig mindenki veszít.

A játéknak vége. A király eliszkolt, elhagyta a sakkmezőt. Egyszerűen csak fogta magát és lelépett. Elszelelt. Elillant. Elhúzta a csíkot. A baj csak az, hogy nem volt ellenség. Nem állt a mezőn rajta kívül senki más, csak a királyné. Az ártatlan királyné, aki most a fekete-fehér tábla kellős közepén fekszik és csalódottan pislog a felkavart porfelhő felé. Hiszen egy királytól…egy királytól azért mégiscsak…többet vár az ember.