Érzések, emlékek, beszélgetések. Történetek, amiket még soha, senkinek. Töprengések, merengések a miértekről. Óhajok, sóhajok, kiáltások, válasz nélkül visszhangzó kérdések. Sok minden van most, de leginkább semmi. Csak egy dolgot érzek egyre tisztábban: hiányt. Csak egy dolgot kérek, és csak halkan suttogom: ha szembejössz az utcán, bárhol, bármikor…ne sétálj el mellettem…!
Category Archives: gondolatok
2o1o
Nem is tudom hogyan jellemezném ezt az évet. Jó volt? Nem volt jó? Rossz volt? Egyenesen katasztrófa volt? Talán. Nem tudom. Annyit tudok, hogy rengeteg dolog történt. Hogy volt már boldogabb évem is. De mindez mit számít? Vége.
2011-et tiszta lappal kezdem. :)
2o1o from Anna Gruber on Vimeo.
Szilveszteri fogadalom (nemígéremhogybetartom)
Talán nem is tudsz róla, talán külön élvezed.
Talán a markodban kuncogsz csillogó szemekkel, hogy éljen, megint egy lány, aki odavan érted. Belenézel a tükörbe, és büszkén kihúzod magad, mert tudod, hogy valakinek így vagy jó, ahogy vagy. Önbizalommal tölt el a tudat, hogy valaki gondol rád, bárhol vagy.
Mert annak a valakinek állandóan eszébe jutsz…és tudod mi a legrosszabb? Az, hogy reménykedik. Esze hiába ismételgeti szüntelenül, hogy nincs értelme, felesleges, mindhiába, hagydafrancba… Valahogy mégsem megy neki.
Persze mondom, lehet, hogy nem is tudsz róla. Lehet, hogy fogalmad sincs arról, hogy mennyire tönkreteszed, pusztán azzal, hogy vagy. Mert ez a legrosszabb. Hogy csak félig vagy. Krémes fagyira vágyik, helyette csak egy üres tölcsért tart a kezében. S igaz már rég nincs forróság, még mindig azt várja, hogy megteljen.
De tudod mit? Nem kell tudnod, nem kell megértened. Vagy ha tudod, akkor is elfelejtheted.
A lényeg annyi, ha eddig nem kellettem, most már ne is kelljek.
Mert mi vagyok én, hogy futok utánad, mikor nem is kergetnek…
2o11 egy új kezdet.
Nélküled.
Csomóhalmaz
Annyira rossz, amikor szeretnél tudni valamit, de aztán rájössz, hogy lehet jobb nem tudni a dolgokat, mint tudni, mert esélyes, hogy az igazság nem az, mint amit hallani szeretnél, és akkor már inkább jobb édes tudatlanságban tovább álmodni.
Néha úgy érzem, hogy a madzag vége itt van a kezemben, végre megfejtettem, végre értem, aztán egyet szusszanok, és máris azt kell látnom, hogy összegubancolódott minden, és egy hatalmas csomóhalmazt tartok megint csak a kezeimben.
Would you?
“So let’s say that theoretically I really like you. And theoretically, even though it sounds moronically cliché and overused, you give me butterflies. And just for kicks, let’s add that, all in theory of course, you may be the one of the most wonderful people I have ever met. And hypothetically, my heart beats ten times faster when I see you. Do you think that you would supposedly, and in the most theoretical sense…feel the same?”
Csak mert ez tök aranyos.
(Meg azért is, mert megint ugyanaz van, mint nyáron. Csak igazából ez most még rosszabb, mert már szeptember óta tart. Nem értitek, én se értem. Jó ez így.)
((Icipici sóhaj…))
Az Elérhetetlen
A táj elszáguld mellettünk, míg mi egyhelyben ülünk, s csendben figyelünk. Magunkba merülve, gondolatainkba mélyedve, egymástól csupán pár méterre. Nem nagy távolság, mégis úgy érzem, túl messze vagy. Hiába nyújtanám a karjaimat, hiába akarnám olyannyira, nem érhetlek el. Hiába tenném, te talán észre se vennéd, talán csak mint egy gyenge fuvallatot, megéreznéd, de igazán akkor sem értenéd. Csak bambán nézünk ki a fejünkből. Arcodat jobbra fordítod, mint én, látom a tükörből. Csendben figyellek, mint egy buborékot a kisgyerek. Csoda vagy a szememben, a káprázó tökéletesség, a csillagokkal borított nyár esti ég. Elgondolkodok, mily csúf játékot űz velem az életem. Megmutatta, hogy létezel s újra érzem, hogy létezem, fülemben mégis csak egy mondat cseng szüntelen: te vagy az Elérhetetlen. S én újra gyáván kergetőzök a semmi körül, miközben a homokszemcsék kifutnak a kezeim közül. Az ablaküveg az egyetlen fegyverem, hogy szívem dobbanása éltetőm legyen. Ugyan az álmosság harcol ellenem, nem engedem. Nem eresztelek szem elől egy pillanatra sem. Kábán meredsz magad elé, szomorúnak tűnsz, s látszólag téged is az álmok álnok őrzője űz. Némán pislogok az ablak felé, s egy képet festek magam elé. Melletted ülök, a fejem a válladon pihen, te egy hajtincsemmel játszol csendesen. Érzem pulcsid puha melegét, s szivárvány nő szívem szigetén, ahányszor kezeddel gyengéden hozzámérsz. Kiáltanék, hogy tudd, megadnék bármit, amit kérsz. Ha engednél. Kiáltanék, de meg se rezzennél, ha leszakadna az ég, ha dörögne és egy villám csapna beléd, így kiáltásom hangtalan tátogásként szeli át az univerzum légüres terét. Miközben ujjad köré csavarod a tincseimet, én az ablaküvegben némán téged nézlek…s mérföldekre tőled is csak téged szeretlek.
Mumus
Van egy mumusunk. Nem az ágy alatt lakik, nem is a szekrényben, hanem tudjátok hol? A fürdőszobában. Néha, ha megharagszik, lekapcsolja a fűtést, hogy fázzunk. Meg elrágja a villanyvezetékeket, hogy féljünk a sötétben. És mivel állandó figyelmet szeretne, időnként egy speciális, fülsiketítő sípoló hangot ad ki, majd, mivel még így sem törődünk őméltóságával, elkezdi ütni a falakat. Nagyon-nagyon agresszíven, hogy megmutassa milyen hatalmas is ő valójában (és hogy még véletlenül se tudjak a beadandóimra koncentrálni). Marha alattomos kis dög ám ez.
Valahogy így kell elképzelni:
Igen, jól látjátok, ő mindezt nagyon élvezi.
Persze lehet, hogy nem mumusunk van, csak egy gonosz felsőszomszédunk. Vagy egy betörőnk, aki hetek óta igyekszik áttörni a falat, hogy aztán jól kirabolhasson minket.
Az élet nagy rejtélyei…
El nem múló pillanatok
Mostantól kevesebb gondolkodás, hogy miről s miért. Nyaggattok, hogy írjak. Olvasni szeretnétek. Frissítitek az oldalt, de nem frissül soha semmi. Hát jó. Legyen. Írok, ha ezt szeretnétek.
Néhány pillanat sokkal de sokkal mélyebben megmarad az emberben, mint a többi. Pedig lehet, hogy ugyanolyan átlagos, megszokott, hétköznapi, mint a többi. Mégis nyomot hagy.
Előttem van, ahogy elköszönsz. Elfordulok, de azt hallom “várj!”. Visszanézek, te közeledsz felém, széttárod karjaidat, és megölelsz. Úgy, mintha értem lehoznád a csillagokat is akár.
Ahogy elbúcsúzunk és te egy puszit nyomsz az arcomra. Csak egyet. Tőlem nem vársz semmit. Csak adsz egy puszit, félvállról még odaveted nekem, hogy “akkor holnap”, majd megfordulsz és elmész.
Előttem van, ahogy újra és újra eljátszuk ugyanazt a játékot. Te vagy a sárkány, én meg a királylány. Hagyom, hogy harcolj. Játszunk. Te velem, én veled. Együtt.
Előttem van az is, amikor azt mondod, számítok neked.
Hogy sokat érek és fontos vagyok neked.
Hogy hallgatsz rám.
Hogy megbecsülsz.
A pillanat, amikor hozzámérsz. Megfogod a kezem. Átölelsz. Hozzádbújok.
Beszélsz hozzám, kérdezel, és a válasz is érdekel.
Azt mondod, szoktál hazudni. De nekem nem tudsz, soha nem tudnál. Velem valamiért őszinte vagy.
Azt mondod, ne mondjam el senkinek. Rámbízod a titkod.
Azt mondod, nem szeretsz magadról beszélni.
Nekem mégis megteszed.
Te, te, és te is.
Azt mondják, a pillanat múlandó. Mégis van, amelyik örökké él. Bennem. A szívemben. Az emlékeimben. És ezt mind nektek köszönhetem.
Mert vagytok. Léteztek.
Szerettek, és hagyjátok, hogy szeressek.
Engedd el…
“Engedd el!”
Kezembe veszem a képzeletbeli lufimat, és belerakosgatom az emlékeket. Belegyömöszölöm a múltamat. Majd szépen lassan felfújom, és kötök rá egy csomót. Jó szorosat, nehogy kicsusszanjon a lyukon át egy szó, egy dal, egy érintés. Elengedem. Egyesével leemelem ujjaimat a zsinórról és várom, hogy kiszaladjon a kezeim közül. A legapróbb sóhajtás, egyetlen rezzenés, kósza könnycsepp nélkül. A szél fújja a hajamat, bele-belekap a szoknyámba. Nézem a lufit. Nézem, ahogy cikázik az ég felé. Egyre kisebb lesz, egyre távolabbi, s én mindinkább úgy érzem, mintha nem is az enyém lenne. Biztos csak valamelyik gyerek eresztette el, egészen véletlenül. Körülnézek. Rajtam kívül nincs a környéken senki. Egy dombon állok, egyes egyedül. Csak én vagyok itt. Meg a lufim az égen. Felemelem a fejem, tovább figyelem, de egyre homályosabb a kép, összefolyik minden, már nem látom, már nem látok semmit, már…nem… Megremeg a világ, és én térdre borulok. Fagyos a talaj, vizesek alattam a falevelek. Újra és újra átfut a hátamon a hideg, zihálva veszem a levegőt. Zokogok. Egyre csak zokogok. Nem akarok semmit sem jobban, mint a lufimat. Újra. Visszakapni. Kinyitom a szemem. Lenézek a kezeimre, és ujjaim közt megpillantom a zsinórt. Sejtelmesen fülembe súgja halk szavát a szél, beleborzongok. Fejem felett bizonytalanul lebeg tovább a végzetem, miközben a végtelennel kergetőzik az életem…a múltban élek, a jelenben létezem.
“Eressz el…!”
A year before
“School starts again, tomorrow. I don’t know whether i’m excited about it or not. I guess i’m rather not. This is my last year in highschool, but to tell the truth i would skip it if i could. I would rather go to college in Budapest and start a new life right now. Find new friends. Try to be visible and nice. Try to be who i really am.
Change.”
Hűű. :) Ezt 1 kerek éve írtam tumblr-re. Nagyon szerettem volna már Pestre menni, átugrani az utolsó gimis évet és végre új életet kezdeni, új emberek társaságában, egy új helyen. És most végre itt tartok, már csak pár nap és elkezdődik, kinyílik az ajtó és onnantól nincs megállás. Egy álom vált valóra? Azt hiszem, mondhatom. Még ha hülyén is hangzik. Ez volt a célom, erre vártam, erre vágytam, elértem, és most örülök.
A “visible” részt így a nyáron már sikerült amúgy elérnem, meg talán a “nice”-t is. Csak úgy tapadnak rám az emberek (még ha a régiek el is hagynak, azért annyira szörnyű nem lehetek…). És lehet, hogy többségük csak az “unaloműző” szerepét kapta meg, azért a helyzet az, hogy mégis lesz pár kapcsolat, ami remélem hosszú ideig megmarad. Rajtam ne múljon.