Category Archives: mylife

Rose Romantic csodavarroda

Posted on by

2

Ahogy trendivé vált a fotózás, úgy válik most egyre trendibbé az, ha valakinek kézműves hobbija van. Anyukámnak nem volt célja beállni a hosszan kígyózó sor végére, egyszerűen csak unatkozott. Így van ez, ha az ember lánya a hétköznapok nagy részét egyedül tölti. Egy-egy hosszú munkanap után kell valami, ami kikapcsolja – nos, anyukám esetében ez a valami éppen az, ha a varrógépet bekapcsolja. :)

Az egész úgy kezdődött, hogy a kezembe került egy kézzel varrott neszeszer, amit anyum csodálva méregetett. Nekem meg eszembe jutott, hogy régen, amikor mi kicsik voltunk, mennyi mindent varrt nekünk. Volt egy patchwork falvédő az ágyunk fölött, volt lila pöttyös egyenfelsőnk, és volt adventi naptárunk apró kis zsákokkal, amit azóta is minden évben előveszünk. A neszeszerre néztem, aztán anyumra: “Hiszen te is tudsz ilyet varrni.” – szóltam, és azt hiszem, ez a mondat volt az, ami a lavinát elindította.

_MG_9396

Tavaly októberben indult a mánia. A szekrény mélyéből újra előkerült a varrógép, a fiókból a tű, a cérna. Sorban készültek a neszeszerek, tolltartók, zsepitartók, zsákok, amikből a végén annyi lett, hogy már nem fértünk el a lakásban. Nem viccelek, a lakás kicsi, a szabad rakodófelületek száma pedig még kisebb. Mit volt mit tenni, belecsaptunk! Mivel egyelőre a nagyobb lakásba való költözés nem kivitelezhető (bár 22 évemből 12-t azzal töltöttem, hogy kertes házról álmodoztam), maradt a “B” terv: megpróbáljuk eladni azt, ami itthon már nem fér el, és másoknak örömet okozni vele. Hamar létre is jött a facebook oldal, megkezdődött a fotósorozatok gyártása. Ami a névválasztást illeti, anyukám a Rose Romantic mellett döntött. Ez a név tűnt a legideálisabbnak, hiszen nemcsak dallamos, de passzol is a stílushoz, amit képvisel – rózsás anyagok, csipkék, fodrok, romantikus hangulat minden mennyiségben.

Rose

Azóta eltelt egy év, rengeteg tapasztalattal és pozitív visszajelzéssel gazdagodtunk. A Rose Romantic neve mögött egy egész család áll. Egy álmodozó-vágyakozó, igazi otthonszerető család. Anyukám, Eszter szorgalmasan varr. Naphosszat inspirációkat gyűjt, szabásmintákat rajzol, hihetetlen türelemmel és precizitással dolgozik minden egyes darabon. Ha ideje engedi, munka után első útja a rövidáru és hobby boltokba vezet, ahonnan anyagokat, gombokat, gyöngyöket, szalagokat, cérnákat, apró kis díszeket szerez be. Törekszik arra, hogy egyedi maradjon, olyan igazi Rose Romanticos. :)

IMG_7997xAnyukám és Röné, a rénszarvas

Bátyám, Kristóf feladata a grafikai rész – tervezett már névjegykártyát, szórólapot, illetve az ő keze munkája a logó is. Ami engem illet, én vagyok a fotós és a marketinges. Tanulgatom a tárgyfotózást, próbálok nem idegeskedni a téli rossz fényviszonyok miatt, és minél szebb képeket készíteni a varrott holmikról, hogy aztán büszkén mutogathassam a nagyvilágnak, mit tud az én anyukám.

Hogy mindezt jól csináljuk-e, azt mondjátok meg Ti…!

Ha ezek után kíváncsiak vagytok rá, miket készítünk, katt ide.

Új fejezet

Posted on by

2

Nemrég egy kedves barátom fotós blogot indított. Mivel nem a szavak embere, nem igazán szeret írni, egy egész estéje ráment arra, hogy pár sornyi blognyitó mondatot megfogalmazzon. Azzal bíztattam, hogy mindig mindent elkezdeni a legnehezebb. Megtenni az első lépést. Egy blog esetében eldönteni, hogy kihez szólsz, milyen stílusban, és mit is szeretnél neki mondani. Most úgy érzem, nemcsak elkezdeni, hanem újrakezdeni is hatalmas feladat. Nem is szeretném túlbonyolítani a dolgokat. Újra itt vagyok. Új köntösbe bújt a blog is, és higgyétek el, én is. Írnám, hogy lelkes vagyok, tele ötletekkel, de ezt úgysem hinné el nekem senki (aki ismer), ezért inkább csak ennyit mondok:
Sziasztok! :)

Más

Posted on by

2

Ez most tényleg más. Mert ő olyan, aki úgy néz rám, hogy ha nem mondja, akkor is tudom, hogy szeret. Minden percben érezteti velem, hogy mennyit érek neki, mennyire fontos vagyok számára, mennyire megbecsül, és mennyire örül, hogy létezem.
Ő olyan, aki tudja, hogy ritka lyukacsos mostanság a memóriám, és ezzel úgy tud viccelődni, hogy azon még én is nevessek. A második látogatásomnál a kezembe adja a kulcsait, és rám, vagyis a memóriámra bízza a döntést, hogy vajon melyik ajtó nyílik az ő albérletükbe – megadva ezzel az esélyt arra, hogy a szomszédok betörőnek nézzenek, ha mondjuk eltévesztem az emeletet (ami, nem mellesleg, valóban majdnem megtörtént). Aztán, ha dideregve hozzábújok, és azt mondom, hogy hideg van náluk, odaadja a pulcsiját, sőt mi több, a teljes védelem és megelőzés érdekében egyből hetet is rám ad. És amikor már úgy nézek ki, mint egy száz kilós szumó bajnok, megtippelteti velem, hogy mennyi idő alatt tudom levenni ezt a hét réteget. Ha veszítek, addig kell dobálnom a dartson, míg 20-ast nem dobok, ha sikerül, kapok egy csókot. Aztán, miután elsőre sikerül, másodszorra növeli a rétegek számát, és csökkenti az időt – így végül jöhet a darts, amivel addig nyaggat, míg el nem hiszem magamról, hogy tudok játszani (és nem csak a vakolatot rongálni). És tényleg, 5-ből 3 nyíl a 20-asban végzi, lány létemre pályacsúcsot döntök. Aztán elkezd ugrálni a matracon, és én ugrálok vele, és nevetek, mert az egész olyan, mintha trambulinon hülyéskednénk. Aztán az egyik ismerőse rám szól, hogy fel fogok fázni, ha harisnyában mászkálok a lakásban, mire ő kiszól a szobából, hogy „Nem tudtad, hogy az angyalok soha nem lesznek betegek…?”. (Létezik olyan lány a Földön, aki ettől a mondattól nem olvadna el?)
Ő olyan, aki azt mondja, tökéletes vagyok (majd hozzáteszi, hogy “persze, hogy nem vagy tökéletes…az a fránya memória…”), és közben nem is tudja, hogy ő mennyire az számomra.

[ Bocsánat, ha most túl sok az ilyen témájú post, ráadásul még nem is aznap írom, hanem csak utólag pótolva, és most mindig minden az életemről szól, de másra nem vagyok képes, mert most ez az, ami velem történik, ez az, ami kitölti a mindennapjaimat, és leköti a gondolataimat. Don’t worry, mindjárt itt a vizsgaidőszak, akkor majd jönnek a kikattanós-becsavarodós-ideges-hisztis-nyafka postok. ^^ ]

Ez egy ilyen (jó) nap volt

Posted on by

2

Hétfő este a Budavári Labirintusban barangoltunk Lillával, mécsesekkel kirakott utat követtünk, apró ajándékokat kerestünk, mintha gyerekek lennénk újra, és végigmentünk a vaksötétségben kacskaringózó úton, mert mi bizony nagyon bátrak vagyunk. ^^
Ma a makroökonómia előadáson mellette ültem – mellette, m, mint Máté mellett -, együtt jegyzeteltünk, kaptam tőle puszit, amikor a tanár a tábla felé fordult, és végignéztem, ahogy rózsaszín tollal szivecskét rajzol a füzetembe. Ezen dolgok miatt olykor egyik pillanatról a másikra képes vagyok éveket fiatalodni. Újraélem a tiniéveket. :D
Aztáán…kihagytuk az információs társadalom előadást, és helyette könyvtárba mentünk Lillával, aztán a suli előtt az udvaron üldögéltünk, mint a ‘jó gyerekek’. (Hupsz, egy pillanatra megingott a glóriám.) És akkor elhívott Kanizsára – mármint m, mint Máté – és én egyből igent mondtam. Szóval: két hét múlva megyek Kanizsára, yeeey! ^^
Este pedig bowlingozni voltunk, tízen (szaktárs-barátok, plusz Reni, meg Zsófibarátjagábor :)), ami nagyon jó volt, annak ellenére is, hogy iszonyatosan bénán tudok bowlingozni. Egyszer majd csak megtanulok. A remény hal meg utoljára, ugyebár.
Két óra játék-móka-kacagás után nála – mármint m, mint…tudjátok – aludni pedig hab a tortán, csak, hogy tényleg teljesen tökéletes legyen a nap. Egy üveg bor, egy idióta vígjáték, és teljes a rózsaszín köddel borított boldogság (na jó, igazából ezek nélkül is). :)

Húsvét

Posted on by

3

Ma kirándultunk egy nagyot anyumékkal. :) Megmásztuk Csókakő „fantasztikus” várát (kéremszépen, egymásrahurcolt kődarabok kéccázért), aztán túráztunk az erdőben Bodajk mellett. Volt fűben ülős piknikezés, magas szikláról kilátás, patakcsobogás, és tóparton napozás. Merthogy a borús kezdet ellenére a végére még a nap is kisütött és kellemes idő lett, szerencsére. Sétáltunk sokat, aminek köszönhetően persze megint sikerült eltévedni (párszor…gyalog, illetve autóval egyaránt :D)… Na de a lényeg, hogy friss levegőn voltunk, és jól elfáradtunk. Én legalábbis biztosan. :)

A húsvétról úgy egyébként annyit, hogy csokitojás- és csokinyuszisereg helyett csak 2 tábla Milkát kaptam, mert nálunk már nem nagyon szokás az ajándékozás, tekintve, hogy bátyám már 25 éves, én meg 20, ráadásul el is vagyok hízva. Az említett két szép lila Milkát már be is tömtem, és félek, ugyanezt tettem volna akkor is, ha kettő helyett tizenkettő tábláról beszélünk. Éhségem határtalan, ez van, de már dolgozom az ügyön. Új hét, új kezdet. Vagymi… Amúgy meg, ha bárki locsolási szándékkal csengetni mer holnap kora reggel, sikítok és harapok. És persze semmilyen körülmények között sem nyitok ajtót. Nem csak reggel, hanem úgy amúgy se.

Séta itt, séta ott

Posted on by

4

Ma nyári meleg volt, aminek örömére Danival sétáltunk egy hatalmasat a városban. Szabadság tér, szökőkút, játszótér, Lánchíd, Andrássy. Rengeteg ember volt az utcákon, de most valahogy egyáltalán nem volt zavaró a tömeg. Úgy éreztük magunkat, mintha épp egy idegen városban lennénk felderítőtúrán, egy külföldi nyaraláson. Pedig, ez csak Budapest.

Budapest. A város, amit minden (ilyen) nappal egyre jobban szeretek. :)

[ p.s.: ma vettem magamnak egy könyvet! ^^ Angol nyelvű, The Brightest Star in the Sky. Remélem jó lesz. :) ]

Eseménydús nap #2

Posted on by

0

Négy óra alvás nem elég.
A tipográfia érdekes, de négy óra alvás után elég unalmas tud lenni.
A PizzaKing-es pizza csak akkor nagyon finom, ha az éttermükben eszed, nem pedig rendeled.
Még ha azt is hiszed, hogy már megint lemaradtál az illusztrációkészítés óra legelejéről (ergo a legfontosabb információkról, amik nélkül nem tudsz dolgozni), mert már megint sikeresen elkéstél, egy próbát mindenképpen megér, hogy mégis belépj az ajtón – mert ugye előfordulhat, hogy az óra is tíz perc késéssel indul.
Van olyan óra, amit megéri kihagyni, és helyette inkább vele, és velük a suli előtt sütkérezni a napon.
Van olyan óra, amire megéri bemenni, csak azért, hogy láthasd, ahogy ő melletted ülve figyel és szorgosan jegyzetel, miközben vágyakozva néz rád, és a pad alatt szorítja a kezedet.
A meggyőzőképesség igencsak fontos dolog. Lehet, hogy valakinek éppen nincs kedve, és megint jön a kifogásokkal, de ha kellően szépen kérleled, mégis csak belemegy, és a végén még sütit is eszik veled. Sőt, gazdagodik egy új profilképpel. Meg egy „végre jó” közös képpel…
A csokis-málnás pite nem olyan finom, mint az epres-banános, de azért még így is rettentően gusztán néz ki, és isteni az íze.
Négy óra alvás után nem mindenki fotogén…
Hazaérni és végre pihenni egy kicsit – jó dolog.
Hajat mosni és zuhanyozni egyet – felfrissítő érzés.
Fényfestéssel szórakozni – mókás.
Utolsó pillanatban elkezdeni készülődni, nulla kedvvel elindulni szórakozni – kockázatos.
Hulla fáradtan egy egészen jót bulizni, táncolni, énekelni – talán nem is olyan lehetetlen.
;)

Eseménydús nap

Posted on by

0

Kevés alvás, mellette ébredés. Reggeli, rohanás, búcsúzás. Jelnyelv óra, jelnyelv próba, dalszöveg, kézmozdulatok, nevetés. Metrózás, otthon, ebéd, szusszanás. Készülődés, napifelső keresés, indulás. Keleti pályaudvar, Dani, megérkezés. Troli, haza. Séta, Spar, olcsóMilka. Keleti, találkozás. Várakozás. Elkésés, lekésés. Aréna, mozi, Ismeretlen férfi, tortilla chips, etetés. Tetszik jobbra, nem tetszik balra. Tesco, borok, Sangria. Metró, Deák tér. Park, pad, ücsörgés, beszélgetés.

Barátok. Eseménydús napok, tavaszi esték. <3

Első ebéd

Posted on by

2

A fiúk egyik kedvenc hozzám intézett kérdése: „És, tudsz főzni? Szoktál?” Én pedig rendszerint zavarba jövök, és csak motyogok valamit, hogy hát persze, hogy tudok, nem egy nagy ördöngősség. Ennek ellenére nem, nem nagyon szoktam, természetesen nem azért, mert fogalmam sincs róla, hogy mit hogyan, vagy mert nem akarok, vagy mert lusta vagyok, hanem egészen egyszerűen azért, mert nincs rá szükségem. Hiszen anyum hétvégente főz, és pakol nekem kaját, ami elég egész hétre. Akkor meg minek vacakolnék főzéssel az albiban? Ez az, amit általában válaszolok. Magyarázkodom, miközben belül teljesen elszégyellem magam, hogy a pizza- illetve krumplisütésen és a tésztafőzésen kívül nem nagyon szoktam a konyhában sürgölődni (leszámítva persze a süti sütést). Na és ha 20 éves fejjel nem tanulom meg az alapokat, akkor mikor? Valamikor mégiscsak el kellene kezdeni.
És lám, lám, mikre nem képes a tavasz…! Tegnap éppen túltengett bennem az endorfin, aminek hatására egy egészen furcsa kijelentést tettem: „Holnap szívesen főzném én az ebédet.” Erre persze anyum egyből lecsapott, és a dolog el is dőlt: igen, holnap Anna főzi a 4 fős ebédet. Este nézegettem recepteket, ma felkeltem korán reggel, elmentem a piacra bevásárolni, vettem friss húst és zöldségeket, majd megfőztem mindent a leírtak szerint, és tádámm, délre minden elkészült, és asztalhoz ült a család. Igen, majdnem így történt. Csak hát ugye van az a dolog, hogy én szeretek sokat aludni…és hiába állítottam be fél 10-re a telefonomat, nem dobott ki az ágy. Így anyum ment el bevásárolni helyettem, és az ebéd csak 3 óra körül került az asztalra. Viszont, nagyon finomra sikerült, mindenkinek ízlett, büszkék voltak rám, és büszke voltam magamra. De tényleg! ^^

Csodapest és a jóidő

Posted on by

3

Én nem is gondoltam, hogy ennyire szeretni fogom Budapestet tavasszal. Amúgy is imádom, és sose értettem, hogyan lehet nem szeretni ezt a várost. Szeptember óta egyszer sem éreztem úgy, hogy máshol kéne lennem, máshol lenne a helyem… :) És most így, ebben a napsütéses szép időben valahogy minden még szebb és jobb. Eleve az az érzés, hogy besüt a szobába a nap (és nem csak a másikba, hanem a miénkbe is!), és nyugodtan nyitva hagyhatjuk az ablakot, már nem jön be hideg levegő – felbecsülhetetlen, és megalapozza a jókedvemet.
Még anno szeptemberben is élvezhettük kicsit a jóidőt, de az teljesen más. Egyrészt akkor még új voltam Pesten, nem ismertem semmit, örültem, ha el tudtam igazodni, hogy mikor-honnan-mivel jutok haza. Nem vágytam ismeretlen területek felderítésére, hiszen még a környéket sem ismertem. A Hősök tere, a vár, a Gellért-hegy mondhatni kielégítették a sétaigényemet az őszre. Másrészt tavasszal teljesen mások az emberek. Ősszel nem örülünk annak, ha a forró nyár után picit lehűl a levegő, és kabátot kell venni. Ugyan kinek van olyankor kedve kimozdulni? Bezzeg tavasszal! A mínuszok után hülye, aki a szobájában marad, ha végre meleg van odakint.
Ma voltunk sétálni a városnak egy olyan részén, amerre még nem jártam soha, és úgy éreztem magam, mintha nem is Magyarországon lennék. Aztán tovább mentünk, és oszlopos-díszes házakat láttunk, még freskós is akadt köztük, meg cifra téglás tetejű, én meg csak ámultam és bámultam – és persze mosolyogtam. Hiszen mindjárt ezerszer jobban érzem magam így, hogy lehet sétálni (főleg, hogy van kivel), felderíteni, és közben friss levegőt szívni. És persze leülni egy padra egy parkban, anélkül, hogy odafagynék (!) és nézni a gyerkőcöket (akikről eddig kb azt hittem, hogy Pesten egyáltalán nem is léteznek, mivel télen becsszavamra alig láttam egy-kettőt, annyira el voltak tűnve), ahogy élvezik, hogy végre kedvükre homokozhatnak, játszhatnak, futkározhatnak és focizhatnak, hiszen már oly régóta nem tehették.
Még csak két hete van tavaszias meleg idő, mégis olyan, mintha az egész város egyszerre kiköltözött volna a lakásokból a szabadba. Mintha egy hatalmas szünet után újraindult volna az élet. Hosszú álom. Ébredezés. Nagy levegő. Folytatás. Aztán jöhet a pezsgés. Ilyen időben nem tudom nem jól érezni magam! Ó, és tudjátok még mit éreztem ma a jókedven kívül? Sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezőm. A napsütés, az emberek… Szívesen elkaptam volna a pillanatokat, és akkor most ide is tudnék csatolni valami jó kis illusztrációt, amitől egyből jobban éreznétek/értenétek, hogy miről beszélek. De talán megy ez anélkül is…aztán majd legközelebb. ;)