A hátsó kertben álltak, a ház mögött elterülő füves puszta kellős közepén, a szántóföld és a zöldséges-gyümölcsös kert határában, a nyúlketrecektől tíz lépésre. Ott álltak, a tábortűz mellett, és az eget bámulták. Fejüket az égbolt felé emelték, meredten kémlelték a pettyesen fénylő fekete vásznat, s mozdulatlanul ácsorogtak egymás mellett. Nem szóltak egy szót sem, szavakra nem volt szükség. Érezték a pillanat fontosságát, és csak ennyi volt a lényeg. Nem tudták, ó, honnan is tudhatták volna, hogy később jelentősége lesz. Nem tudták, csak érezték. Ilyesmit megérez az ember, még akkor is, ha csak hét, vagy éppen tizenkettő év van a háta mögött. Három fekete homályba burkolózó alak állt némán, egymástól csupán egy lépésnyi távolságra. Csend volt, a tűz ropogásán és a tücsökciripelésen kívül teljesen nesztelen volt a hűvös, augusztus végi éjszaka. A falu lakói már rég álomra hajtották a fejüket, az utca is elcsendesedett. Mintha rajtuk kívül az egész világ az igazak álmát aludta volna. Csak ők voltak éberek, minden érzékszervüket kiélezve álltak a semmi közepén, és figyeltek. A legkisebb olykor oda-odapillantott a balján álló óriásra, talán valami jelre várva, talán csak hogy rögzítse a szeme elé táruló képet. Két aprócska gombszemében csillogott a csodálat, az öröm, a szeretet. A középső buzgón az eget fürkészte, mintha ő akarna lenni az első. A legelső, aki látja a csodát, a csodát, amiről annyit meséltek neki. A sötét óriás mosollyal tekintett le két törpe társára, majd tett pár lépést előre, s lehajolt, hogy újabb fadarabokat dobjon a tűzre, meggátolva ezzel, hogy az teljesen kialudjon. Izzó parazsak szálltak fel a tűzről, cikázva az ég felé vették az irányt, majd fényük elhalványodott, végül teljesen a semmibe veszett. A legkisebb a fejét kapkodta, nem tudta eldönteni, hogy az óriást figyelje, vagy az eget. Nem akart elszalasztani egyetlen fontos pillanatot sem, mindent rögzíteni akart, mint egy filmet. Egy egész filmtekercset szeretett volna, melyet később, akármikor, akár százszor és ezerszer is visszanézhet, amit megállíthat és visszatekerhet és…újraélhet. Boldog volt, hogy itt voltak, így hárman, együtt. A tűz ismét hatalmas lánggal égett, sárgás-vöröses színben villogó, fátyolos fényt vetve a három alak arcára. Mögöttük vékony-göcsörtös árnyékalakok táncoltak a fűben, a tücsökmuzsika dallamára jobbra-balra billegve. A legnagyobb árnyalak a másik kettő fölé tornyosulva újra kiegyenesedett. Végigsimított gyűrött pólóján, majd lenézett a legkisebbre. Kezét felé nyújtotta, majd hirtelen megemelte, s a nyakába kapta. “Innen jobban látod az eget.” – hallatszott a mély férfihang, melyet vidám kacagás követett. A férfi egyik kezével a vállán ülő kislányt fogta, a másikkal pedig összeborzolta a jobbján álló, szüntelenül az eget fürkésző fiú haját, aki ettől egy pillanatra összezavarodott, s tekintetét leemelte a csillagos égről. Elnevette magát, majd a mellette magasodó alakhoz bújt, karjaival átölelve annak a derekát. Ott álltak, ők hárman, és az eget bámulták. Egyszercsak egy boldog kiáltás törte meg az est hangtalanságát: “Nézd Papa, nézd!” – hallatszott a gyermeki örömtől sugárzó fiúcskahang. “Láttam, láttam, láttam!” Ő volt az első. A kislány is felsikkantott, majd elkezdett ugrálni az óriás nyakában. Mindannyian látták. Látták, amint a csillag ragyogó fénycsíkot húzva maga után átszelte az égboltot. Látták a csodát, amire egész este vártak. De valójában mindhárman tudták, hogy nem a hullócsillag maga volt a csoda. A csoda az volt, hogy mindezt együtt élték át. Akkor és ott. Ők hárman. Apa, fia és lánya. És abban a pillanatban mindhárman azt kívánták, hogy ez a csoda örökké tartson.