- Nézd, milyen szép kék az ég! – kiáltasz fel vidáman, a ködös-borongós téli napok után a tavasz első jeleinek megörülve, és válladdal finoman nekem koccansz.
- Valóban szép. De hol a létra? – kérdem én, s te furcsán nézhetnél, de nem teszed. Hiszen érted, pontosan érted, hogy mire gondolok. Rám mosolyogsz, és megyünk tovább, a macskaköves úton haladunk előre, körbe-körbe az útvesztőben, míg el nem érjük a palotát.
Aztán otthon lefekszem a szoba közepén elterülő vörösessárga varázsszőnyegre. Fejemet a plafon felé fordítom, és becsukom a szemem. Egy szó sem hagyja el a számat, mégis, észre sem veszem, s te már ott fekszel mellettem. Velem pont ellentétesen, de a fejünk összeér. Arcom csak pár centire van a tiédtől, így minden apró rezdülésedet hallom. Nem pislogsz. Csukva van a szemed. Egy ideig számolom a lélegzetvételeidet. A háttérben halkan szól a zene, az utcáról beszűrődnek a város mormogó-csoszogó zörrenései. Nem beszélünk, hiszen épp az eget nézzük, és mindenféle felesleges locsifecsi csak megzavarná a másikat a koncentrálásban. Számolunk és tervezünk, elképzelünk és megvalósítunk. Hipp-hopp kész az égigérő létra. Felállítjuk. Elindulunk.
Az első fokokat könnyedén hagyjuk magunk mögött, mintha a cseresznyefára másznánk gyümölcsöt majszolni. Hamarosan már csak felülről látjuk a lombokat, s arcunkon érezzük a szárnyaló madarak simogató érintését. Körülöttünk repkednek, csipogó hangjuk dallama visszhangzik a fülünkben. Tovább megyünk, egyre magasabbra és magasabbra. A kilátás lélegzetelállító (de azért még hallom, ahogy a levegőt veszed az orrodon), a világ kék-zöld-sárga pacákká olvad össze. Innen pont olyan, mint egy hatalmas, színes gombolyag, amit elhagyott a macska; vagy, mint egy festékpaletta, amit az öreg művészúr már időtlen idők óta használ, s így a festékek szédülten egymásba fonódnak a színkavalkádban. Egy kicsit megpihenünk, gyönyörködünk. Előveszel a nadrágzsebedből egy hosszú madzagot, s négyszeresen hozzácsomózod a legközelebbi felhőhöz. Elmosolyodom. Micsoda ötlet! Kicsit lejjebb hajolok, majd letörök két fadarabot a létrából. Pillanatok múlnak csupán, egykettőre a felhők között hintázunk. Sikítunk, és kiáltunk, és vihogunk, és kacagunk. Élvezzük a magasságot, a sebességet, a süvítő szelet. Ahogy a hangunkat egyszerűen elnyeli a távolság. Közben előkerül a tarisznyámból két pálcika, megfogom, jól megforgatom magam előtt, majd az egyiket feléd nyújtom. Ettél már valaha ennél mennyeibb vattacukrot…?
Aztán tovább indulunk. Már sötétedik, furcsa világ…csillogó-villogó szempárok figyelnek minket. Az egyiket kinézem magamnak. Csinos, ő a legcsinosabb. Azt hiszem, te is így gondolod. Felé fordítjuk a létrát, s tovább mászunk. Ahogy közeledünk, egyre hatalmasabb és hatalmasabb lesz. Pont akkora, hogy ketten kényelmesen elférjünk rajta. Vakító szépsége beragyog minket, beragyogja az egész terepet. Átszökkenünk rá a létráról, s hanyattvágjuk magunkat a vörösessárga, szivacsszerű felületen. A gyomromat még csiklandozza a felhő-vattacukor, a világ pedig előre-hátra ringatózik, ami miatt szüntelenül kuncognom kell. És hallom, ahogy te is ugyanígy teszel, hiszen az arcom csak pár centire van a tiédtől. Olyan idilli minden, hogy itt maradnék örökké, és még tovább…!
- Nézd, milyen szép csillagos az ég! – suttogom halkan magam elé. Kellemes, langyos idő van, mégis látom a lehelletem.
- Valóban szép. – feleled. – De hol a létra…?! – kacagsz fel hirtelen. Egyszerre felülünk, és lenézünk a mélybe, majd egymás hátának dőlve nevetünk tovább, hangosan és megállíthatatlanul, miközben lábunkat a szivárványszínű gombolyag felé lógatjuk.
Azóta is ott ragyogunk fent az égen, tőled kimondhatatlanul messze. Hiába keresnél minket, sosem találnál meg, hidd el. Ott fogunk ücsörögni, míg világ a világ. Hát így jár az, aki nem mérnök, és mégis létrát épít.