- Nézd, milyen szép kék az ég! – kiáltasz fel vidáman, a ködös-borongós téli napok után a tavasz első jeleinek megörülve, és válladdal finoman nekem koccansz.
- Valóban szép. De hol a létra? – kérdem én, s te furcsán nézhetnél, de nem teszed. Hiszen érted, pontosan érted, hogy mire gondolok. Rám mosolyogsz, és megyünk tovább, a macskaköves úton haladunk előre, körbe-körbe az útvesztőben, míg el nem érjük a palotát.
Aztán otthon lefekszem a szoba közepén elterülő vörösessárga varázsszőnyegre. Fejemet a plafon felé fordítom, és becsukom a szemem. Egy szó sem hagyja el a számat, mégis, észre sem veszem, s te már ott fekszel mellettem. Velem pont ellentétesen, de a fejünk összeér. Arcom csak pár centire van a tiédtől, így minden apró rezdülésedet hallom. Nem pislogsz. Csukva van a szemed. Egy ideig számolom a lélegzetvételeidet. A háttérben halkan szól a zene, az utcáról beszűrődnek a város mormogó-csoszogó zörrenései. Nem beszélünk, hiszen épp az eget nézzük, és mindenféle felesleges locsifecsi csak megzavarná a másikat a koncentrálásban. Számolunk és tervezünk, elképzelünk és megvalósítunk. Hipp-hopp kész az égigérő létra. Felállítjuk. Elindulunk.
Az első fokokat könnyedén hagyjuk magunk mögött, mintha a cseresznyefára másznánk gyümölcsöt majszolni. Hamarosan már csak felülről látjuk a lombokat, s arcunkon érezzük a szárnyaló madarak simogató érintését. Körülöttünk repkednek, csipogó hangjuk dallama visszhangzik a fülünkben. Tovább megyünk, egyre magasabbra és magasabbra. A kilátás lélegzetelállító (de azért még hallom, ahogy a levegőt veszed az orrodon), a világ kék-zöld-sárga pacákká olvad össze. Innen pont olyan, mint egy hatalmas, színes gombolyag, amit elhagyott a macska; vagy, mint egy festékpaletta, amit az öreg művészúr már időtlen idők óta használ, s így a festékek szédülten egymásba fonódnak a színkavalkádban. Egy kicsit megpihenünk, gyönyörködünk. Előveszel a nadrágzsebedből egy hosszú madzagot, s négyszeresen hozzácsomózod a legközelebbi felhőhöz. Elmosolyodom. Micsoda ötlet! Kicsit lejjebb hajolok, majd letörök két fadarabot a létrából. Pillanatok múlnak csupán, egykettőre a felhők között hintázunk. Sikítunk, és kiáltunk, és vihogunk, és kacagunk. Élvezzük a magasságot, a sebességet, a süvítő szelet. Ahogy a hangunkat egyszerűen elnyeli a távolság. Közben előkerül a tarisznyámból két pálcika, megfogom, jól megforgatom magam előtt, majd az egyiket feléd nyújtom. Ettél már valaha ennél mennyeibb vattacukrot…?
Aztán tovább indulunk. Már sötétedik, furcsa világ…csillogó-villogó szempárok figyelnek minket. Az egyiket kinézem magamnak. Csinos, ő a legcsinosabb. Azt hiszem, te is így gondolod. Felé fordítjuk a létrát, s tovább mászunk. Ahogy közeledünk, egyre hatalmasabb és hatalmasabb lesz. Pont akkora, hogy ketten kényelmesen elférjünk rajta. Vakító szépsége beragyog minket, beragyogja az egész terepet. Átszökkenünk rá a létráról, s hanyattvágjuk magunkat a vörösessárga, szivacsszerű felületen. A gyomromat még csiklandozza a felhő-vattacukor, a világ pedig előre-hátra ringatózik, ami miatt szüntelenül kuncognom kell. És hallom, ahogy te is ugyanígy teszel, hiszen az arcom csak pár centire van a tiédtől. Olyan idilli minden, hogy itt maradnék örökké, és még tovább…!
- Nézd, milyen szép csillagos az ég! – suttogom halkan magam elé. Kellemes, langyos idő van, mégis látom a lehelletem.
- Valóban szép. – feleled. – De hol a létra…?! – kacagsz fel hirtelen. Egyszerre felülünk, és lenézünk a mélybe, majd egymás hátának dőlve nevetünk tovább, hangosan és megállíthatatlanul, miközben lábunkat a szivárványszínű gombolyag felé lógatjuk.
Azóta is ott ragyogunk fent az égen, tőled kimondhatatlanul messze. Hiába keresnél minket, sosem találnál meg, hidd el. Ott fogunk ücsörögni, míg világ a világ. Hát így jár az, aki nem mérnök, és mégis létrát épít.

A sötétbe burkolózok, elbújok a hátad mögé. A világ nem láthat, most nem akarom, hogy lásson. Ez egy olyan pillanat, amikor csak te kellesz, semmi és senki más, csak te, az örök menedék, akihez futhatok bármikor, amikor a lábaim leszaladnának a térképről, amikor a világmindenséget is átszelném, csak hogy egyedül lehessek. Rád van szükségem, mert egyedül lenni veled a legjobb. Mert te vagy az, aki a mindenség szélén elém toppan, s megállít, még mielőtt lezuhannék. Mögéd állok, a sötét lepel alá, ahol nem láthat minket senki. Beborít minket a szürkület. Nem látlak, csak érezlek. Átölellek, fejemet a hátadhoz szorítom, mert ez így jó nekem. Mert ez az, ami kell. Biztonságban vagyok végre, nincs zaj, nincs félelem, nincs stressz, nincs semmi zavaró tényező…csak te vagy és én, csak mi vagyunk ketten. Nincs szó, nincs mondanivaló. Nincs külvilág. A Föld megállt, nem forog tovább. Mozdulatlanul várja, hogy előbújjak a búvóhelyemről, hogy talpra álljak, és menjek tovább…hogy fussak mégegy kört…de nem sürget, csak vár. S míg a világ rám vár, én elalszom. Ujjaink összekulcsolódnak a mellkasodon, arcom puha bőrödhöz simulva pihen a hátadon. Álmodom?