Éjjel azt álmodtam, hogy berepült pár rigó meg galamb az erkélyen keresztül a nappalinkba, és befészkelték magukat a könyvespolcra. Bár nappal volt, csak én voltam ébren. Tehetetlennek éreztem magam, nem tudtam őket kikergetni, ráadásul deja vu-m is volt (álmomban!), mintha ilyet már láttam volna egyszer…furcsa volt. :/
Reggel a vonaton egy idős néni ült mellettem, csendben nézegetett ki az ablakon egészen félútig, aztán egyszercsak előkapott egy papagájt maga mellől. :D Hát mit ne mondjak, enyhén meglepődtem, amikor odanéztem, és a kezei közül felém pislogott az a gombszemű zöld fej… Ráadásul csipogott is. Brr.
Amikor leszálltam a vonatról, a Keletiben majdnem lefejelt egy galamb. Konkrétan le kellett hajolnom, hogy épségben megússzam a támadást… Szóval ez egy ilyen madaras nap volt.
+ Ma kinézett magának egy külföldi 5-6 év körüli kislány. Egyfolytában engem figyelt míg vártunk a metróra, meg aztán a kocsin is, le se vette rólam a szemét, és mosolygott… Édes volt nagyon. Meg cuki volt a sapkája. :)
Nincs kedvem áttanulni a napot, és nincs kedvem felmenni Pestre. :( És nem akarok 2 hétig fent maradni. Minden évben úgy sajnálom, hogy a karácsony ilyen hamar eltelik. Annyit készülődök rá mindig, aztán mire észbekapok már újév van. Szegény karácsonyfa meg csak nemkívánt díszként áll a szoba közepén. :( Jó volt itthon lenni és semmittenni. Nem akarok tanulniiiii. Meg cipekedni se. Minden cuccom itthon van, a könyvek, a ruhák…nem bíííírom majd el a bőröndöm. Nyaffnyaffnyaff.
Nagyon-nagyon rosszul aludtam az éjjel. Későn feküdtem, fáradt voltam, de nem voltam álmos, így iszonyat nehezen aludtam el, forgolódtam, órákon át csak félálomban voltam, kattogott az agyam, és nem bírtam leállítani. Fáztam, azt hittem amiatt nem nyom el az álom, akkor felkeltem, felvettem egy pulcsit, zoknit, visszabújtam…semmi. Ez úgy hajnali 4 óra tájban lehetett. Aztán reggel (vagyis kb 3 órával később) megébredtem, amikor anyum munkába készülődött. Aztán délelőtt nagyim állt előttem amikor kityitottam a szememet. Megkérdezte, hogy felkelek-e tanulni, mondtam neki, hogy nagyon keveset aludtam, úgyhogy még kérek egy kis időt, mert így nem menne. Hát kaptam. Becsukta az ajtót, hagyott, én meg beállítottam az ébresztőt, hogy egy óra múlva (fél 11-kor) keltsen, akkor már muszáj lesz nekiállni a napnak. Aztán szólt a telefonom. Elsőre naivan azt hittem, hogy sikerült elaludnom, és már le is telt az a nyamvadt egy óra, aztán leesett, hogy ez nem az ébresztőm. Hanem anyukám. Persze reflexből kinyomtam, visszadőltem. Megint csörög. És akkor feladtam és kikeltem és ettem kakaós gabonapelyhet meg kivit és nekiestem a kommunikációelmélet csodálatos rejtelmeinek.
Tudtátok, hogy “a fénykép olyan szövegtípus, amelynek nincs nyelvtani rendszere és sajátos szókincse, jellegére nézve konnotatív és ikonikus, tartalma pedig kontextualizálható”? Tök jó a fényképnek, hogy szövegtípus. És hogy “az interperszonális metafunkció feltételezi, hogy bármely szemiotikai jel képes a jel alkotója, befogadója, és a tárgy közti társadalmi kapcsolatrendszer vizuális érzékeltetésére”? Akkor ha én most ide rajzolok egy almát, az érzékelteti a köztem, közted, és az alma között lévő társadalmi kapcsolatrendszert? És mi az? Jajj és mégegy! “…akik kevésbé boldogok és kevésbé képesek vagy képzettek ahhoz, hogy rendet teremtsenek a tapasztalataikban, sokkal valószínűbb, hogy függőségi viszonyba kerülnek e médiumtól, és kevesebb élvezetet képesek találni a tévénézésben.” Hogy függ össze a tévénézés és a boldogság? És hogy tudok rendet teremteni a tapasztalataimban? És aki hülye, az miért élvezi kevésbé a tévét? Az a baj, hogy nem értem.
Megvariáltam a vizsgáimat. Még későbbre toltam a mikrot meg a szocpszichot, és még fontolom a szerdai kommelmélet leadását is, csak hogy tutira sikerüljön. Nemám. De azért már majdnem mérges lettél, ugye Lilla? :P
Ó, és megtanultam jelnyelvül azt, hogy sajtószabadság! Meg azt is, hogy sakk, meg hogy sárga, sőt, tudom azt is, hogy sárgadinnye. Szuperság.
Meg találtam jó számokat, mint a Glee-féle My Life Would Suck Without You, vagy a Neon Trees – Animal, amit még egyszer a kocsiban hallottam, és megtetszett a refrénje, és most szólt a rádióban és még mindig tetszik a refrénje. Oh oooh, i want some more…oh oh, what are you waiting for?
Meg egy videót is találtam, amit meg is mutatok, mert tetszik, hogy kinetikus tipográfiával csinálták, meg mert tetszik a szöveg. És utánanéztem a könyvnek is, és megfordult a fejemben, hogy megrendelem…aztán mégse.
Eddig még nem írtam, de amúgy belekezdtünk egy 365-ös projektbe Lillával. Minden nap postolunk valamit. Nem kell félni, nem minden nap leszek ilyen bőbeszédű. :) Most is csak azért írtam ide ennyit, hogy addig se kelljen azt a szörny…en izgalmas könyvet bújnom.
Ámen.
A hátsó kertben álltak, a ház mögött elterülő füves puszta kellős közepén, a szántóföld és a zöldséges-gyümölcsös kert határában, a nyúlketrecektől tíz lépésre. Ott álltak, a tábortűz mellett, és az eget bámulták. Fejüket az égbolt felé emelték, meredten kémlelték a pettyesen fénylő fekete vásznat, s mozdulatlanul ácsorogtak egymás mellett. Nem szóltak egy szót sem, szavakra nem volt szükség. Érezték a pillanat fontosságát, és csak ennyi volt a lényeg. Nem tudták, ó, honnan is tudhatták volna, hogy később jelentősége lesz. Nem tudták, csak érezték. Ilyesmit megérez az ember, még akkor is, ha csak hét, vagy éppen tizenkettő év van a háta mögött. Három fekete homályba burkolózó alak állt némán, egymástól csupán egy lépésnyi távolságra. Csend volt, a tűz ropogásán és a tücsökciripelésen kívül teljesen nesztelen volt a hűvös, augusztus végi éjszaka. A falu lakói már rég álomra hajtották a fejüket, az utca is elcsendesedett. Mintha rajtuk kívül az egész világ az igazak álmát aludta volna. Csak ők voltak éberek, minden érzékszervüket kiélezve álltak a semmi közepén, és figyeltek. A legkisebb olykor oda-odapillantott a balján álló óriásra, talán valami jelre várva, talán csak hogy rögzítse a szeme elé táruló képet. Két aprócska gombszemében csillogott a csodálat, az öröm, a szeretet. A középső buzgón az eget fürkészte, mintha ő akarna lenni az első. A legelső, aki látja a csodát, a csodát, amiről annyit meséltek neki. A sötét óriás mosollyal tekintett le két törpe társára, majd tett pár lépést előre, s lehajolt, hogy újabb fadarabokat dobjon a tűzre, meggátolva ezzel, hogy az teljesen kialudjon. Izzó parazsak szálltak fel a tűzről, cikázva az ég felé vették az irányt, majd fényük elhalványodott, végül teljesen a semmibe veszett. A legkisebb a fejét kapkodta, nem tudta eldönteni, hogy az óriást figyelje, vagy az eget. Nem akart elszalasztani egyetlen fontos pillanatot sem, mindent rögzíteni akart, mint egy filmet. Egy egész filmtekercset szeretett volna, melyet később, akármikor, akár százszor és ezerszer is visszanézhet, amit megállíthat és visszatekerhet és…újraélhet. Boldog volt, hogy itt voltak, így hárman, együtt. A tűz ismét hatalmas lánggal égett, sárgás-vöröses színben villogó, fátyolos fényt vetve a három alak arcára. Mögöttük vékony-göcsörtös árnyékalakok táncoltak a fűben, a tücsökmuzsika dallamára jobbra-balra billegve. A legnagyobb árnyalak a másik kettő fölé tornyosulva újra kiegyenesedett. Végigsimított gyűrött pólóján, majd lenézett a legkisebbre. Kezét felé nyújtotta, majd hirtelen megemelte, s a nyakába kapta. “Innen jobban látod az eget.” – hallatszott a mély férfihang, melyet vidám kacagás követett. A férfi egyik kezével a vállán ülő kislányt fogta, a másikkal pedig összeborzolta a jobbján álló, szüntelenül az eget fürkésző fiú haját, aki ettől egy pillanatra összezavarodott, s tekintetét leemelte a csillagos égről. Elnevette magát, majd a mellette magasodó alakhoz bújt, karjaival átölelve annak a derekát. Ott álltak, ők hárman, és az eget bámulták. Egyszercsak egy boldog kiáltás törte meg az est hangtalanságát: “Nézd Papa, nézd!” – hallatszott a gyermeki örömtől sugárzó fiúcskahang. “Láttam, láttam, láttam!” Ő volt az első. A kislány is felsikkantott, majd elkezdett ugrálni az óriás nyakában. Mindannyian látták. Látták, amint a csillag ragyogó fénycsíkot húzva maga után átszelte az égboltot. Látták a csodát, amire egész este vártak. De valójában mindhárman tudták, hogy nem a hullócsillag maga volt a csoda. A csoda az volt, hogy mindezt együtt élték át. Akkor és ott. Ők hárman. Apa, fia és lánya. És abban a pillanatban mindhárman azt kívánták, hogy ez a csoda örökké tartson.
Nem is tudom hogyan jellemezném ezt az évet. Jó volt? Nem volt jó? Rossz volt? Egyenesen katasztrófa volt? Talán. Nem tudom. Annyit tudok, hogy rengeteg dolog történt. Hogy volt már boldogabb évem is. De mindez mit számít? Vége.
2011-et tiszta lappal kezdem. :)
