Ujjai a forró bögréhez tapadtak, orra a hideg üveghez nyomódott. Lábait felhúzva, az ablakpárkányra kuporodva ücsörgött a fűtött szobában. Tekintete a távolba meredt, kifejezéstelen arccal kémlelte az ablaküvegen túli világot. Ez volt minden, amit egy kívülálló az adott pillanatban láthatott. Hogy belül mi zajlott, azt csak ő tudta. Csak ő tudhatta. A háttérben halkan szólt a zene. A szemben lévő épület bejárata felett egy zászlót lengetett a szél. „Legutóbb jobbra hullámzott. Most pedig balra.” – állapította meg. A szavakat hangosan mormolta maga elé, mintha valakinek szánta volna őket – pedig nem volt rajta kívül senki a szobában. Egyedül volt. Bögréjét ajkai elé emelte, majd fújni kezdte a forró italt. Közben a zászló mozgását figyelte, ahogy a kék-sárga anyagot ide-oda csapkodta a szél. Elmerengett. Gondolatai visszakanyarodtak a múlt hónaphoz, a múlt héthez, a tegnaphoz. Óvatosan szürcsölt egyet a forró teából, miközben az emlékek, azok a keserédes emlékek végigpörögtek a szemei előtt. Mennyire más volt minden… Akkor. Próbált tovább látni, próbálta elképzelni, hogy mi lesz holnap, mi lesz egy hét, egy hónap múlva, de nem tudta megjósolni. Előre nézett, de nem látott mást, csak a szomszéd ház omladozó, szürke falait. A zászló tovább lengett, majdhogynem a zene dallamával megegyező tempóban, oda s vissza.
Odakint a szél irányt váltott. Legutóbb még balról fújt, aznap jobbról. Szíve egyszer jobbra húzta, másszor balra. Egyszer előre, másszor hátra… És akkor megértette, hogy az életben, ha más nem is, ez az egy dolog biztos. A változás.

Kezében szorosan fogta a ragasztót, és azon elmélkedett, vajon miért került már megint vissza ugyanoda, ahonnan indult. Órákhosszat törte a fejét. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, és a plafont bámulta. Aztán rájött, hogy felesleges találgatni. Teljességgel hiábavaló próbálkozás megérteni a miérteket. Hogy miért? Csak. Mert. Ne kérdezgess, úgysem kapsz értelmes választ. Igen, ez az. Nem kellenek válaszok. Nem kell más, csak ragasztó. Éppen amennyi szükséges. Azzal fogta magát, felállt, és az asztalhoz lépett. A zsebéből előhúzott egy kendőt, az asztalra terítette és gondosan kicsomagolta. Ezeregy szilánk hevert előtte a textilen. Felemelte a ragasztót, és nekilátott. Összeragasztotta a darabokat. Egyiket a másik után. Megpróbálta rendbehozni azt, amit valaki más elrontott.

„A király akkor kerül sakk helyzetbe, ha az ellenfél egy figurája megtámadja, azaz a következő lépésben leüthetné, ha a támadást nem hárítják el. Ha a támadás nem hárítható, akkor az nem egyszerűen sakk, hanem matthelyzet. Ekkor a játéknak vége.” De mi van akkor, ha a király megfutamodik, még mielőtt igazán elkezdődne a játék? Ha gyáva módon idő előtt, már az esetleges támadások puszta gondolatától is megijed, amik elgyengítenék és befolyásolhatóvá tennék? Ha az ellenségnek esélyt sem adva meggondolja magát, tesz egy hátraarcot és egyik pillanatról a másikra felszívódik? Akkor mindenki király nélkül marad. Király nélkül pedig mindenki veszít.

A játéknak vége. A király eliszkolt, elhagyta a sakkmezőt. Egyszerűen csak fogta magát és lelépett. Elszelelt. Elillant. Elhúzta a csíkot. A baj csak az, hogy nem volt ellenség. Nem állt a mezőn rajta kívül senki más, csak a királyné. Az ártatlan királyné, aki most a fekete-fehér tábla kellős közepén fekszik és csalódottan pislog a felkavart porfelhő felé. Hiszen egy királytól…egy királytól azért mégiscsak…többet vár az ember.

Elég egy egészen icipici dolog ahhoz, hogy teljesen elbizonytalanodjak, és a felhőtlen boldogságot egykettőre viharfelhők árnyékolják. Elég egy apró figyelmetlenség, egy nem kimondott szó, egy nem végrehajtott cselekedet, egy nem betartott ígéret, és máris jobbra-balra pattogó pöttyös labdának, madzagon csüngő marionette bábunak érzem magam. Ha akarsz, belémrúghatsz, arrébb dobhatsz, jó messzire hajíthatsz magadtól. Ha úgy tartja kedved, ide-oda cibálhatsz, rángathatsz, irányíthatsz. Miközben az eszem tudja, hogy mindez valótlan képzelgés csupán, a szívem mindvégig úgy érzi, csak egy játék vagyok a polcodról, akivel szórakozhatsz. Hogy miért? Azt hiszem azért, mert félek. Félek attól, hogy beleesek a csapdába, és elhiszem, ami nem igaz. Félek az érzésektől. Félek tőled. És félek magamtól. Mert tudod, törékenyebb vagyok, mint valaha. Azzá tettél. A francba is! És mégcsak nem is tudsz róla…