Ez most tényleg más. Mert ő olyan, aki úgy néz rám, hogy ha nem mondja, akkor is tudom, hogy szeret. Minden percben érezteti velem, hogy mennyit érek neki, mennyire fontos vagyok számára, mennyire megbecsül, és mennyire örül, hogy létezem.
Ő olyan, aki tudja, hogy ritka lyukacsos mostanság a memóriám, és ezzel úgy tud viccelődni, hogy azon még én is nevessek. A második látogatásomnál a kezembe adja a kulcsait, és rám, vagyis a memóriámra bízza a döntést, hogy vajon melyik ajtó nyílik az ő albérletükbe – megadva ezzel az esélyt arra, hogy a szomszédok betörőnek nézzenek, ha mondjuk eltévesztem az emeletet (ami, nem mellesleg, valóban majdnem megtörtént). Aztán, ha dideregve hozzábújok, és azt mondom, hogy hideg van náluk, odaadja a pulcsiját, sőt mi több, a teljes védelem és megelőzés érdekében egyből hetet is rám ad. És amikor már úgy nézek ki, mint egy száz kilós szumó bajnok, megtippelteti velem, hogy mennyi idő alatt tudom levenni ezt a hét réteget. Ha veszítek, addig kell dobálnom a dartson, míg 20-ast nem dobok, ha sikerül, kapok egy csókot. Aztán, miután elsőre sikerül, másodszorra növeli a rétegek számát, és csökkenti az időt – így végül jöhet a darts, amivel addig nyaggat, míg el nem hiszem magamról, hogy tudok játszani (és nem csak a vakolatot rongálni). És tényleg, 5-ből 3 nyíl a 20-asban végzi, lány létemre pályacsúcsot döntök. Aztán elkezd ugrálni a matracon, és én ugrálok vele, és nevetek, mert az egész olyan, mintha trambulinon hülyéskednénk. Aztán az egyik ismerőse rám szól, hogy fel fogok fázni, ha harisnyában mászkálok a lakásban, mire ő kiszól a szobából, hogy „Nem tudtad, hogy az angyalok soha nem lesznek betegek…?”. (Létezik olyan lány a Földön, aki ettől a mondattól nem olvadna el?)
Ő olyan, aki azt mondja, tökéletes vagyok (majd hozzáteszi, hogy “persze, hogy nem vagy tökéletes…az a fránya memória…”), és közben nem is tudja, hogy ő mennyire az számomra.

[ Bocsánat, ha most túl sok az ilyen témájú post, ráadásul még nem is aznap írom, hanem csak utólag pótolva, és most mindig minden az életemről szól, de másra nem vagyok képes, mert most ez az, ami velem történik, ez az, ami kitölti a mindennapjaimat, és leköti a gondolataimat. Don’t worry, mindjárt itt a vizsgaidőszak, akkor majd jönnek a kikattanós-becsavarodós-ideges-hisztis-nyafka postok. ^^ ]

Ma kirándultunk egy nagyot anyumékkal. :) Megmásztuk Csókakő „fantasztikus” várát (kéremszépen, egymásrahurcolt kődarabok kéccázért), aztán túráztunk az erdőben Bodajk mellett. Volt fűben ülős piknikezés, magas szikláról kilátás, patakcsobogás, és tóparton napozás. Merthogy a borús kezdet ellenére a végére még a nap is kisütött és kellemes idő lett, szerencsére. Sétáltunk sokat, aminek köszönhetően persze megint sikerült eltévedni (párszor…gyalog, illetve autóval egyaránt :D)… Na de a lényeg, hogy friss levegőn voltunk, és jól elfáradtunk. Én legalábbis biztosan. :)

A húsvétról úgy egyébként annyit, hogy csokitojás- és csokinyuszisereg helyett csak 2 tábla Milkát kaptam, mert nálunk már nem nagyon szokás az ajándékozás, tekintve, hogy bátyám már 25 éves, én meg 20, ráadásul el is vagyok hízva. Az említett két szép lila Milkát már be is tömtem, és félek, ugyanezt tettem volna akkor is, ha kettő helyett tizenkettő tábláról beszélünk. Éhségem határtalan, ez van, de már dolgozom az ügyön. Új hét, új kezdet. Vagymi… Amúgy meg, ha bárki locsolási szándékkal csengetni mer holnap kora reggel, sikítok és harapok. És persze semmilyen körülmények között sem nyitok ajtót. Nem csak reggel, hanem úgy amúgy se.