Még soha életében nem érzett ilyet. Mit tenne, ha egy nap szembejönne vele az utcán? Elsétálna mellette. Ha felé integetne? Nem venné észre. Ha a kapualjban várna rá? Hátat fordítana. Ha felhívná? Nem válaszolna. Ha írna neki egy üzenetet? Törölné. Ha vissza akarná kuncsorogni magát az életébe? Száz lakatra zárná az ajtót előtte. Igazából mindezt már meg is tette. Hiába kopog, ez a kapu többé már nem nyílik ki a lábai előtt. Többé nem lépheti át a küszöböt. Nem, még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát. Nem esik bele ugyanabba a csapdába. Megtanulta a leckét, egy életre. A szívét örökre bezárta, előtte. Elhatározta, minden erejével azon lesz, hogy kitörölje az emlékeket. Hogy többé ne fájjon, többé ne bánthassa senki. Úgy érezte, ott belül megfojtja az az érzés… Az a furcsa, idegen érzés. Igen, ez az. Kitörli az emlékeket. Egész egyszerűen fogja őket, összetépi, összegyűri, megtapossa, és kihajítja az ablakon, hogy vigye a szél olyan messzire, amilyen messzire csak tudja. Sokszor elbizonytalanodott, és gyakran volt határozatlan, de ezt az egy dolgot most egészen biztosan tudta. Tudta, hogy nem akar emlékezni. Tudta, hogy soha többé nem akarja őt újra látni. Soha. Mert még soha nem érzett ilyet. Még soha életében nem haragudott annyira senkire, mint amennyire most rá…
Category Archives: 365
I’m just happy to know you :)
♫ Been up all night
Staring at you
Wondering what’s on your mind
I’ve been this way
With so many before
But this feels like the first time
You want the sunrise
To go back to bed
I want to make you laugh
Mess up my bed with me
Kick off the covers
I’m waiting
Every word you say I think
I should write down
I don’t want to forget
Come daylight
Happy to lay here
Just happy to be here
I’m happy to know you ♫
Harisnyás Pippi
Happy instead
<3
Nyugodt
Éppen jókor. Amikor kellett. Se túl korán, se túl későn. Zuhantam, ő pedig elkapott. Azóta figyel, szemeivel hozzám beszél. Egyszerű szavak, mégis oly sokat jelentenek.
Most minden nyugodt. Az idő nem áll meg, de nem is sürget. Türelmesen várja a mikort.
Epres-banános pite
Mostanában eszméletlenül rá vagyok kattanva a banános cuccokra, jöhet minden, ami banán ízű. Legyen szó banános-cseresznyés Milford teáról, banános Milli mia krémtúróról, banánchipsről, banános Cerbona szeletről, vagy akár a sima banán gyümölcsről…imádom mindet. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy amikor 1,5 hete beültünk a Sugar shop-ba sütizni, nekem egyből az epres-banános pitére esett a választásom. Azóta pedig csak csorgott a nyálam az emlékeimben élénken élő íz után, és egyre erősödött bennem a vágy, hogy megpróbáljam leutánozni azokat az ízeket (ami persze annyira nem nehéz dolog, hiszen az eper-banán kombó szerintem csak jó lehet). Tegnap sütöttem. :)
Linzer tésztát használtam alapul, majd ráfektettem egy réteg szeletelt banánt. Ezt így együtt megsütöttem. Ezután jöhetett a vanília puding, rá pedig az eperszeletek. Egyszerű, és nagyszerű. Isteni finom lett. Két nagy tál készült, és már alig van belőle… ;)
My way
Első ebéd
A fiúk egyik kedvenc hozzám intézett kérdése: „És, tudsz főzni? Szoktál?” Én pedig rendszerint zavarba jövök, és csak motyogok valamit, hogy hát persze, hogy tudok, nem egy nagy ördöngősség. Ennek ellenére nem, nem nagyon szoktam, természetesen nem azért, mert fogalmam sincs róla, hogy mit hogyan, vagy mert nem akarok, vagy mert lusta vagyok, hanem egészen egyszerűen azért, mert nincs rá szükségem. Hiszen anyum hétvégente főz, és pakol nekem kaját, ami elég egész hétre. Akkor meg minek vacakolnék főzéssel az albiban? Ez az, amit általában válaszolok. Magyarázkodom, miközben belül teljesen elszégyellem magam, hogy a pizza- illetve krumplisütésen és a tésztafőzésen kívül nem nagyon szoktam a konyhában sürgölődni (leszámítva persze a süti sütést). Na és ha 20 éves fejjel nem tanulom meg az alapokat, akkor mikor? Valamikor mégiscsak el kellene kezdeni.
És lám, lám, mikre nem képes a tavasz…! Tegnap éppen túltengett bennem az endorfin, aminek hatására egy egészen furcsa kijelentést tettem: „Holnap szívesen főzném én az ebédet.” Erre persze anyum egyből lecsapott, és a dolog el is dőlt: igen, holnap Anna főzi a 4 fős ebédet. Este nézegettem recepteket, ma felkeltem korán reggel, elmentem a piacra bevásárolni, vettem friss húst és zöldségeket, majd megfőztem mindent a leírtak szerint, és tádámm, délre minden elkészült, és asztalhoz ült a család. Igen, majdnem így történt. Csak hát ugye van az a dolog, hogy én szeretek sokat aludni…és hiába állítottam be fél 10-re a telefonomat, nem dobott ki az ágy. Így anyum ment el bevásárolni helyettem, és az ebéd csak 3 óra körül került az asztalra. Viszont, nagyon finomra sikerült, mindenkinek ízlett, büszkék voltak rám, és büszke voltam magamra. De tényleg! ^^
Csodapest és a jóidő
Én nem is gondoltam, hogy ennyire szeretni fogom Budapestet tavasszal. Amúgy is imádom, és sose értettem, hogyan lehet nem szeretni ezt a várost. Szeptember óta egyszer sem éreztem úgy, hogy máshol kéne lennem, máshol lenne a helyem… :) És most így, ebben a napsütéses szép időben valahogy minden még szebb és jobb. Eleve az az érzés, hogy besüt a szobába a nap (és nem csak a másikba, hanem a miénkbe is!), és nyugodtan nyitva hagyhatjuk az ablakot, már nem jön be hideg levegő – felbecsülhetetlen, és megalapozza a jókedvemet.
Még anno szeptemberben is élvezhettük kicsit a jóidőt, de az teljesen más. Egyrészt akkor még új voltam Pesten, nem ismertem semmit, örültem, ha el tudtam igazodni, hogy mikor-honnan-mivel jutok haza. Nem vágytam ismeretlen területek felderítésére, hiszen még a környéket sem ismertem. A Hősök tere, a vár, a Gellért-hegy mondhatni kielégítették a sétaigényemet az őszre. Másrészt tavasszal teljesen mások az emberek. Ősszel nem örülünk annak, ha a forró nyár után picit lehűl a levegő, és kabátot kell venni. Ugyan kinek van olyankor kedve kimozdulni? Bezzeg tavasszal! A mínuszok után hülye, aki a szobájában marad, ha végre meleg van odakint.
Ma voltunk sétálni a városnak egy olyan részén, amerre még nem jártam soha, és úgy éreztem magam, mintha nem is Magyarországon lennék. Aztán tovább mentünk, és oszlopos-díszes házakat láttunk, még freskós is akadt köztük, meg cifra téglás tetejű, én meg csak ámultam és bámultam – és persze mosolyogtam. Hiszen mindjárt ezerszer jobban érzem magam így, hogy lehet sétálni (főleg, hogy van kivel), felderíteni, és közben friss levegőt szívni. És persze leülni egy padra egy parkban, anélkül, hogy odafagynék (!) és nézni a gyerkőcöket (akikről eddig kb azt hittem, hogy Pesten egyáltalán nem is léteznek, mivel télen becsszavamra alig láttam egy-kettőt, annyira el voltak tűnve), ahogy élvezik, hogy végre kedvükre homokozhatnak, játszhatnak, futkározhatnak és focizhatnak, hiszen már oly régóta nem tehették.
Még csak két hete van tavaszias meleg idő, mégis olyan, mintha az egész város egyszerre kiköltözött volna a lakásokból a szabadba. Mintha egy hatalmas szünet után újraindult volna az élet. Hosszú álom. Ébredezés. Nagy levegő. Folytatás. Aztán jöhet a pezsgés. Ilyen időben nem tudom nem jól érezni magam! Ó, és tudjátok még mit éreztem ma a jókedven kívül? Sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezőm. A napsütés, az emberek… Szívesen elkaptam volna a pillanatokat, és akkor most ide is tudnék csatolni valami jó kis illusztrációt, amitől egyből jobban éreznétek/értenétek, hogy miről beszélek. De talán megy ez anélkül is…aztán majd legközelebb. ;)