Kezében szorosan fogta a ragasztót, és azon elmélkedett, vajon miért került már megint vissza ugyanoda, ahonnan indult. Órákhosszat törte a fejét. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, és a plafont bámulta. Aztán rájött, hogy felesleges találgatni. Teljességgel hiábavaló próbálkozás megérteni a miérteket. Hogy miért? Csak. Mert. Ne kérdezgess, úgysem kapsz értelmes választ. Igen, ez az. Nem kellenek válaszok. Nem kell más, csak ragasztó. Éppen amennyi szükséges. Azzal fogta magát, felállt, és az asztalhoz lépett. A zsebéből előhúzott egy kendőt, az asztalra terítette és gondosan kicsomagolta. Ezeregy szilánk hevert előtte a textilen. Felemelte a ragasztót, és nekilátott. Összeragasztotta a darabokat. Egyiket a másik után. Megpróbálta rendbehozni azt, amit valaki más elrontott.

„A király akkor kerül sakk helyzetbe, ha az ellenfél egy figurája megtámadja, azaz a következő lépésben leüthetné, ha a támadást nem hárítják el. Ha a támadás nem hárítható, akkor az nem egyszerűen sakk, hanem matthelyzet. Ekkor a játéknak vége.” De mi van akkor, ha a király megfutamodik, még mielőtt igazán elkezdődne a játék? Ha gyáva módon idő előtt, már az esetleges támadások puszta gondolatától is megijed, amik elgyengítenék és befolyásolhatóvá tennék? Ha az ellenségnek esélyt sem adva meggondolja magát, tesz egy hátraarcot és egyik pillanatról a másikra felszívódik? Akkor mindenki király nélkül marad. Király nélkül pedig mindenki veszít.

A játéknak vége. A király eliszkolt, elhagyta a sakkmezőt. Egyszerűen csak fogta magát és lelépett. Elszelelt. Elillant. Elhúzta a csíkot. A baj csak az, hogy nem volt ellenség. Nem állt a mezőn rajta kívül senki más, csak a királyné. Az ártatlan királyné, aki most a fekete-fehér tábla kellős közepén fekszik és csalódottan pislog a felkavart porfelhő felé. Hiszen egy királytól…egy királytól azért mégiscsak…többet vár az ember.

Elég egy egészen icipici dolog ahhoz, hogy teljesen elbizonytalanodjak, és a felhőtlen boldogságot egykettőre viharfelhők árnyékolják. Elég egy apró figyelmetlenség, egy nem kimondott szó, egy nem végrehajtott cselekedet, egy nem betartott ígéret, és máris jobbra-balra pattogó pöttyös labdának, madzagon csüngő marionette bábunak érzem magam. Ha akarsz, belémrúghatsz, arrébb dobhatsz, jó messzire hajíthatsz magadtól. Ha úgy tartja kedved, ide-oda cibálhatsz, rángathatsz, irányíthatsz. Miközben az eszem tudja, hogy mindez valótlan képzelgés csupán, a szívem mindvégig úgy érzi, csak egy játék vagyok a polcodról, akivel szórakozhatsz. Hogy miért? Azt hiszem azért, mert félek. Félek attól, hogy beleesek a csapdába, és elhiszem, ami nem igaz. Félek az érzésektől. Félek tőled. És félek magamtól. Mert tudod, törékenyebb vagyok, mint valaha. Azzá tettél. A francba is! És mégcsak nem is tudsz róla…

Szívecskék, becézgetés, állandó többesszám. Ha fel merészeled tenni a kérdést, hogy mi újság vele, válaszul megtudhatod, hogy mi újság velük. Meg kell állapítanom, hogy a fiúk elég kiábrándítóak tudnak lenni, ha szerelmesek.

Persze csak addig, amíg nem beléd.

Olykor visszatérsz. Visszacsöppensz ugyanoda, ahonnan indultál, és rájössz, hogy semmi sem változott. Eltelt egy év, és mégis minden éppen úgy néz ki, mint amikor utoljára láttad. Ugyanaz a hely, az épület, ugyanazok a színek, a fények. Ugyanazok a falak, a függönyök, a lépcsők, a virágok. Körbenézel és minden stimmel, mintha a küszöböt átlépve a múltba érkeztél volna. De ahogy sétálsz, egyre inkább úgy érzed, hogy valami mégsem stimmel. Ugyanazok az arcok, a reakciók, ugyanazok az ismerősen csengő hangok. Valami mégsem ugyanolyan, mint volt. Valami változott. Hát persze…! Te.

Örülök, hogy úgy volt, ahogy volt, de az, hogy ma újra belekóstoltam, egy csepp hiányt sem ébresztett bennem. Boldogan hagytam újra magam mögött azt az öt évet…

Rám nézhetsz és találgathatsz, feltételezhetsz, tippelhetsz, kérdezősködhetsz, kombinálhatsz, gyűjtheted a kirakós darabjait, tapogatózhatsz a sötétben, nyugodtan próbálkozhatsz. Soha de soha nem fogsz igazán megismerni, ha nem is akarod igazán. Soha de soha nem fogod tudni, hogy mi zajlik a függöny mögött…legbelül. Ott lapul minden – minden, amiről az ég világon nem tudsz semmit: a titkaim, az emlékeim, az életem. A válaszok a miértekre. Amit látsz, az csak a felszín. Ha nem találod meg a helyes ösvényt, ami közel vezet hozzám, az erdőben bolyongva mindvégig csak az avart és a fatörzseket fogod látni, a lombkoronát sohasem. Ennél több nem lehetek, se neked, se másnak. Míg valaki be nem toppan az életembe, hogy rendberakjon mindent, ami elromlott, csak az üresség marad.

Valaki, aki bátor lesz annyira, hogy nem riad vissza a földre hullott szilánkoktól. Aki bátor lesz annyira, hogy a szemembe nézve mélyre lásson. Aki bátor lesz annyira, hogy ne nevezzen gyávának, hanem kézenfogva vezessen át a hídon. Aki bátor lesz annyira, amennyire te nem vagy az.