Kipihenten ébredt. A napsugarak cirógatták az arcát, a takaró alól kilógó lábujjait simogatta a szobán átsuhanó lágy tavaszi szellő. Jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy végre otthon ébredt. Otthon, ahol utolérheti önmagát, ahol nem kell rohannia, ahol egy kicsit lelassul az élet, ahol valamilyen varázslat folytán lassabban ketyeg az óra. Egy ideig csak ült az ágyon, és hagyta, hogy a kérdések villódzó képekként átfussanak az agyán, hogy a szeme előtt megjelenjenek a képzeletbeli kérdőjelek. Azon töprengett, vajon mi az, ami hiányzik. Mi az, amitől boldogabb lehetne? Hallgatta az utcáról beszűrődő kisvárosi zajokat, a madárcsicsergést, a falevelek zizegését. Eltöprengett az életén, az elmúlt napokon, heteken. Percekig a színes-kockás takaró alatt ücsörgött, lábait törökülésbe helyezve, egyik kezével a combjára könyökölve, másik kezével egy hajtincsét tekergetve a kitárt ablak felé pislogott. Erősen koncentrált, alaposan átgondolta a dolgokat, kereste a pontot, a választ a kérdőjelre. Aztán fogta, és ledobta magáról a takarót. Egy mozdulattal talpra szökkent. Az arcán mosoly ült. Hát persze. Megvan. Hogy mi hiányzik az életéből? Butaság lenne ezen tovább gondolkodni. A válasz egész egyszerűen: semmi. Az ég világon semmi. Azt mondják, akkor vagy igazán boldog, ha nem lennél senki más helyében. Ha szeretsz, és szeretnek. Hogy mitől lehetne boldogabb? Mégis miben mérjük a boldogságot? Mi a különbség boldog és boldog ember között? Lehet valaki boldogabb a boldognál? Persze, hogy nem. Ami azt illeti, ő most a világ minden kincséért sem cserélt volna helyet senkivel, mert a markában tartotta az összes kincset, amire pillanatnyilag szüksége volt. Mindene megvolt, amire valaha is vágyott. Érezte a szeretetet, és bizony szeretett is. Az igazság az, hogy igazán nagyon boldog volt.

Valahol a koszos-szmogos város kellős közepén egy lány sétált az úton. Komótosan emelte egyik lábát a másik elé, cipősarkait kecsesen az aszfalthoz koppantva, majd megállt az útkereszteződésnél. Kezével megigazította bézsszín kesztyűjét, vetett egy pillantást az órájára, aztán fejét előre emelve kíváncsian szemlélte a túloldalon sorakozó járókelőket. A lámpa zöldre váltott. Két kicsi csizma indult lassan tovább, s utánuk gurult a színben hozzájuk passzoló barna, kopott bőrönd. A lány ráérősen átlépdelt az út egyik oldaláról a másikra, a szembejövő tömeggel mit sem törődve, gondosan ügyelve arra, hogy a zebra festett csíkjaira egyik lábát se emelje.

Valahol a budai oldalon egy fiú rohangált fel-alá a lakásban. Percenként rápillantott a tv felett lógó faliórára, melynek nagy mutatója egyre vészesebben közeledett a tizenkettes szám felé. Ideges lépéseket tett; hol a szobájába rohant, hol a fürdőbe, hol egy nyakkendőt tartva a kezében, hol egy könyvet. A folyosón elhaladva megtorpant egy pillanatra. A tükör elé állva betűrte az ingjét a nadrágjába, majd egy foghíjas fésűvel hátrasimította rakoncátlan hajtincseit, s az eredménnyel megelégedve büszkén kihúzta magát. Ez volt a tőle telhető, pillanatnyilag elérhető maximum teljesítmény. Nagy szusszanás. Aztán tovább sietett. Egyik dolgot a másik után a táskájába hajította, ügyet sem vetve arra, hogy ruhái gyűrötten kerülnek a zsákba, a fél literes üdítő és az életmentő sonkás szendvics nem túl sok biztonságot nyújtó társaságába. Nem gondolkodott. Nem volt ideje gondolkodni.

[folyt.köv.]

Mellém álltál, és a kabátod zsebéből előrántottál egy csokiszívet. “Neked hoztam.” – mondtad, s nagy mosollyal az arcodon felém nyújtottad a piros papírba csomagolt apró édességet. Megleptél, hiszen nem vártam én tőled se csokit, se szívet. Semmit, csak egy mosolyt, amit persze megkaptam ma is, mint mindig. Csak néztem rád zavartan, talán még el is pirultam. Megleptél, valóban. Úgy igazán. Megköszöntem kedvességedet, és zsebre vágtam a szívedet. Majd tovább sétáltam, az oldalamon veled. Éreztem, ahogy kabátjaink néha egymáshoz értek, ahogy lassan haladtunk egymás mellett az úton. Két teljesen ellentétes anyag – a szövet és a vízlepergető – oly természetes barátsággal megfértek egymás mellett, mint ahogy te, és én. Elbúcsúztunk egy egyszerű öleléssel, tudván, hogy hamarosan úgyis újra látjuk egymást. Még egyszer hátranéztél, ahogy szoktál, s én integettem neked egyet a sarokról, ahogy szoktam. Aztán titokban tovább figyeltelek. A fal mögül kikukucskálva néztem, ahogy az úttestet átszelve beállsz a buszmegállóba. Akkor vettem csak észre, hogy didergő jobb kezem valamikor a zsebembe tévedt, s hosszú percek óta a csokiszívet szorongatja. Furcsa. Gyorsan kikaptam a kezemet a kabátlyukból, s visszarántottam a fejemet a fal mögé. A kulcsokat zörgetve nyitottam a kaput, majd felszaladtam a lépcsőn az elsőre. Ledobtam a csizmám, a sálam, a kabátom. Kivettem a zsebemből a csokit. Megolvadt. Tehát a csokimolekulák nem bírták ujjaim forró szorítását. Jajj ne, nem olvadhat meg! Nem folyhat csak úgy szét! Fogtam, és villámgyorsan bedobtam a hűtőbe … majd azzal a lendülettel ki is vettem, és lerohantam a pincébe. Hideg volt ott is, éppen csokoládéknak való hűvös. Hármat léptem előre. Fogtam a piros papíros ajándékot, és feltettem a polcra. Pontosan oda. Igen. Egy befőtt tetejére.

[Éppen olyan fiktív, mint a többi. Érti, aki érti. ;]

- Nézd ezt a szakadt térképet! Millió apró pont futkos rajta fel-alá.
- Nekem a hideg futkos tőle végig a hátamon. Mit jelölnek a pontok?
- A szíveket.
- Hogy érted?
- Ahogy mondom. Érző, dobbanó, fájó, elkeseredett, szerelemre éhes szíveket.
- És miért szaladgálnak ilyen eszement módon, mint a megkergült hangyák?
- Hogy miért? Mert magányosak. Keresik a párjukat. A hozzáillőt, a passzolót, az elképzeltet.
- Mondd csak, megéri ezért így rohanni?
- Azt mondják, a szerelem bármit megér. Csak tudod, nehéz úgy keresni, hogy nem tudod pontosan mi is az, amit keresel. Ez az ezernyi szív van, hogy a nagy rohanásban észre sem veszi azt az egyetlent, amelyiket neki szánt az ég, mert az adott minutumban épp eltakarja azt egy másik. Rengeteg lehetőséget elszalasztanak, és még csak nem is tudnak róla! Van, hogy olyan eszeveszettül keresgélnek, hogy csak egy villanást látnak az áhított ideálból, amiről később azt gondolják, csupán látomás volt, semmi több. Van, hogy legszívesebben feladnák, elfáradnak, belefáradnak, megunják a hajszát, és ki akarnak szállni ebből az egész ostoba játékból. Sőt, van, hogy valóban fel is adják.
- És van, hogy valami csoda folytán a hozzáillő, a passzoló, az elképzelt, éppen amikor a legkevésbé számítanak rá, amikor egyáltalán még csak nem is keresik – nekik koccan. Ugye? Kérlek, mondd, hogy ugye!
- Ugye.
- Reméltem. Szóval…ahhoz, hogy megtalálják a párjukat, előbb fel kell adniuk? Le kell mondaniuk minden utolsó reménysugárról?
- Dehogy, erről szó sincs. A szerelem olyan, mint egy vihar. Váratlanul jön, aztán mindent felkavar. Ennyi a lényeg.
- És mi van, ha ez a hozzáillő, a passzoló, az elképzelt egyáltalán nem is olyan, mint amilyennek előtte elképzelték?
- Micsoda kérdés! Hiszen pont ez teszi őt olyan igazivá.

Csak sodródok a tömeggel. Ezer ember nyüzsög körülöttem, miközben én eszeveszettül keresem azt az egyet. Nem tudom, milyen arcot várjak, nem tudom, egyáltalán mire számítsak…de akarom. Itt és most, őt. Hangosan dübörög a zene, beleremeg a mellkasom. Kiálthatnám a nevét, úgyse hallaná. Talán itt sincs. Talán csak képzeltem. Talán éppen csak reméltem. Átszelem a táncparkettet, próbálok utat törni magam előtt az embertömegben. Csupa kiöltözött fiatal, koktélruhák és élére vasalt ingek mindenütt. Egyforma mind. Egyformán csinosak, jókedvűek, és talán még boldogok is – vagy legalább erre az egy estére úgy tesznek, mintha. Jólneveltek, ezért egy szót sem szólnak, amikor arrébb lököm őket, de tudom, a hátam mögött összesúgnak. Mennyire tapló vagyok, hogy megzavarom őket a táncban! Kiesnek a ritmusból, az istenit! Hol a fenében vagy már?! Talán az emeleten. A lépcső előtt nagyobb a sor, mint a mosdóknál. Ez már tényleg sok. Mindenkit a falhoz szorítva felrohanok, mint egy őrült. Nem érdekelnek a felháborodott tekintetek. Most nem. Körülnézek. Elég fél pillanat, és már tudom: itt sincs. Elhagy az erőm, úgy érzem menten összeesek. Szemem előtt neonszínű fények villognak. Figyelem a táncosokat, akik most robotszerű mozdulatokat téve cikáznak előttem a parketten. Keresem azt az egy arcot a tömegben. Hiába. Szédítően szaggat a kép. És ez a füst. Ez a levegőtlenség. Várjunk csak! Ott az ajtó! Nagy nehezen kijutok a teremből. Február van, fagyos téli éjszaka. Meztelen vállaimmal a hideg téglafalnak dőlök. Becsukom a szemem. Ott áll előttem. Öltönyben, hosszú, fekete szövetkabátban. Mosolyog. Kinyitom a szemem. Nincs előttem senki, csak egy részeg fazon támaszkodik a korlátnak. Egyik kezében cigi füstölög, a másikkal a telefonját markolja. Majd leejti. A földre zuhan, darabjaira esik. Becsukom a szemem. Hallom a nevetését. Érzem, ahogy kezével a hajamba túr. Kinyitom a szemem. A szél süvít csupán, hajamat az arcom elé csapja. Szabályosan reszketek, olyan hideg van. Mínusz 10 fok is lehet talán, és én itt ácsorgok, egy szál semmiben. Becsukom a szemem. Magam elé képzelem azt az estét. Odabent táncolunk. Beleolvadunk a tömegbe. Kiöltözve, egymáshoz simulva, éppen úgy, ahogy kell. Aztán itt kint vár rám. Felém nyújtja a kezét, és elvezet. Egy közeli parkban ülünk le. A pad jeges, majdhogynem odafagyunk. Rámnéz, és leveszi a kabátját. A hátamra teríti. Később azzal takarózunk mindketten. A lábaimat az ölébe teszem, ezzel is melegítve őt. Vacogunk, de mégis, ezerszer és milliószor jobb ott lenni, mint bent a tömegben. Jobb vele, mint bárki mással, bárhol máshol. Egy pezsgőt varázsol elő a semmiből. Megbontja, majd műanyag poharakba tölti. Néma koccintással gurítjuk le az elsőt, majd sorban a többit is. Beszélgetünk mindenféléről. Nevetünk. A fejemet a vállára hajtom. Érzem az illatát, a bőre melegségét. Érzem minden egyes rezdülését. Később hazakísér. A házunk előtt állva megköszöni az estét. Megölel. Hosszan a karjai közt tart, majd egy csókot nyom az arcomra. Rám mosolyog, nem vár semmit. Én mégis megteszem. Megcsókolom. Meglepődik, de nem utasít vissza. Kezeivel finoman végigsimít az arcomon, majd a hajamba túr. Kinyitom a szemem. Ott állok, egyedül, összefagyva. Úgy érzem magam, mint egy ostoba kisiskolás, akiben most tudatosult, hogy a tavaly az tavaly. Ami múlt, az elmúlt. Berohanok a terembe. Hisztérikusan a kabátomat követelem. Magamra húzom. Elindulok hazafelé. Üres az utca, teljesen egyedül vagyok. Hallgatom, ahogy az aszfalton kopog a cipőm. Ahogy mögöttem kopog valaki másé. Kinyitom a szemem, és megyek tovább.

Hajnalodott. A horizont vonalát már átszakították az első napsugarak, az égbolt alja kormos köntösét levetve immáron vöröses fényben izzott. A környék lakói még javában takarójuk alá bújva szunnyadtak, mit sem sejtve arról, hogy odakint az ébredező természet minden álomnál szebb arcát fordítja éppen feléjük. Tágra zárt szemeik előtt hiába ringatózott a redőny résein át beszűrődő fénysugár, ők semmit sem észleltek belőle, hiszen egészen máshol jártak, a valóságtól távoleső, messzi vidéken.

Egyetlen lélek volt csak talpon. Egy lány sétált a parton, lassú, hosszú lépéseket téve, mély lábnyomokat hagyva maga után a homokban. Egyenes vonalban haladt a tenger mentén, egyik lábát emelve a másik elé, miközben két karját oldalra kitartotta, mintha egy cirkuszi mutatvány részeként egy kötélen egyensúlyozna a magasban. Hosszú ideig sétált így, jobbra-balra billenve, végül megállt. Belélegezte a friss, tiszta levegőt, s teljes lényét átadta a természetnek. Élvezte, ahogy lenge ruháját átjárja a szél, ahogy a selymes anyag simogató érintéssel bőréhez ér. Ez most számára édesebb volt minden emberi érintésnél, többet jelentett minden törődésnél. Fejét hátrabillentette, szemeit lehunyta, majd lassan forogni kezdett. Megperdült a saját tengelye körül egyszer, majd mégegyszer, és újra, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül szédülten a talajra zuhant. Hanyatt feküdt, és érezte, ahogy végtagjai belesüppednek a hűvös, nyirkos homokba. Kinyitotta a szemeit. Úgy érezte, mintha egy óriási körhintán ülne, a világ körbe-körbe forgott vele, s nem eresztette. Várt egy kicsit, míg kitisztult a kép, míg a fényes foltokból, a millió részletből összeállt egy egész. A napkorong már a teljes festővásznat birtokába vette. Az eget csíkos felhőfoszlányok tarkították, rózsaszínes-sárgás színekben pompázó mesteri ecsetvonások, melyek egyből elbűvölték a lányt.
Continue reading →

- Nézd, milyen szép kék az ég! – kiáltasz fel vidáman, a ködös-borongós téli napok után a tavasz első jeleinek megörülve, és válladdal finoman nekem koccansz.
- Valóban szép. De hol a létra? – kérdem én, s te furcsán nézhetnél, de nem teszed. Hiszen érted, pontosan érted, hogy mire gondolok. Rám mosolyogsz, és megyünk tovább, a macskaköves úton haladunk előre, körbe-körbe az útvesztőben, míg el nem érjük a palotát.
Aztán otthon lefekszem a szoba közepén elterülő vörösessárga varázsszőnyegre. Fejemet a plafon felé fordítom, és becsukom a szemem. Egy szó sem hagyja el a számat, mégis, észre sem veszem, s te már ott fekszel mellettem. Velem pont ellentétesen, de a fejünk összeér. Arcom csak pár centire van a tiédtől, így minden apró rezdülésedet hallom. Nem pislogsz. Csukva van a szemed. Egy ideig számolom a lélegzetvételeidet. A háttérben halkan szól a zene, az utcáról beszűrődnek a város mormogó-csoszogó zörrenései. Nem beszélünk, hiszen épp az eget nézzük, és mindenféle felesleges locsifecsi csak megzavarná a másikat a koncentrálásban. Számolunk és tervezünk, elképzelünk és megvalósítunk. Hipp-hopp kész az égigérő létra. Felállítjuk. Elindulunk.
Az első fokokat könnyedén hagyjuk magunk mögött, mintha a cseresznyefára másznánk gyümölcsöt majszolni. Hamarosan már csak felülről látjuk a lombokat, s arcunkon érezzük a szárnyaló madarak simogató érintését. Körülöttünk repkednek, csipogó hangjuk dallama visszhangzik a fülünkben. Tovább megyünk, egyre magasabbra és magasabbra. A kilátás lélegzetelállító (de azért még hallom, ahogy a levegőt veszed az orrodon), a világ kék-zöld-sárga pacákká olvad össze. Innen pont olyan, mint egy hatalmas, színes gombolyag, amit elhagyott a macska; vagy, mint egy festékpaletta, amit az öreg művészúr már időtlen idők óta használ, s így a festékek szédülten egymásba fonódnak a színkavalkádban. Egy kicsit megpihenünk, gyönyörködünk. Előveszel a nadrágzsebedből egy hosszú madzagot, s négyszeresen hozzácsomózod a legközelebbi felhőhöz. Elmosolyodom. Micsoda ötlet! Kicsit lejjebb hajolok, majd letörök két fadarabot a létrából. Pillanatok múlnak csupán, egykettőre a felhők között hintázunk. Sikítunk, és kiáltunk, és vihogunk, és kacagunk. Élvezzük a magasságot, a sebességet, a süvítő szelet. Ahogy a hangunkat egyszerűen elnyeli a távolság. Közben előkerül a tarisznyámból két pálcika, megfogom, jól megforgatom magam előtt, majd az egyiket feléd nyújtom. Ettél már valaha ennél mennyeibb vattacukrot…?
Aztán tovább indulunk. Már sötétedik, furcsa világ…csillogó-villogó szempárok figyelnek minket. Az egyiket kinézem magamnak. Csinos, ő a legcsinosabb. Azt hiszem, te is így gondolod. Felé fordítjuk a létrát, s tovább mászunk. Ahogy közeledünk, egyre hatalmasabb és hatalmasabb lesz. Pont akkora, hogy ketten kényelmesen elférjünk rajta. Vakító szépsége beragyog minket, beragyogja az egész terepet. Átszökkenünk rá a létráról, s hanyattvágjuk magunkat a vörösessárga, szivacsszerű felületen. A gyomromat még csiklandozza a felhő-vattacukor, a világ pedig előre-hátra ringatózik, ami miatt szüntelenül kuncognom kell. És hallom, ahogy te is ugyanígy teszel, hiszen az arcom csak pár centire van a tiédtől. Olyan idilli minden, hogy itt maradnék örökké, és még tovább…!
- Nézd, milyen szép csillagos az ég! – suttogom halkan magam elé. Kellemes, langyos idő van, mégis látom a lehelletem.
- Valóban szép. – feleled. – De hol a létra…?! – kacagsz fel hirtelen. Egyszerre felülünk, és lenézünk a mélybe, majd egymás hátának dőlve nevetünk tovább, hangosan és megállíthatatlanul, miközben lábunkat a szivárványszínű gombolyag felé lógatjuk.
Azóta is ott ragyogunk fent az égen, tőled kimondhatatlanul messze. Hiába keresnél minket, sosem találnál meg, hidd el. Ott fogunk ücsörögni, míg világ a világ. Hát így jár az, aki nem mérnök, és mégis létrát épít.

A sötétbe burkolózok, elbújok a hátad mögé. A világ nem láthat, most nem akarom, hogy lásson. Ez egy olyan pillanat, amikor csak te kellesz, semmi és senki más, csak te, az örök menedék, akihez futhatok bármikor, amikor a lábaim leszaladnának a térképről, amikor a világmindenséget is átszelném, csak hogy egyedül lehessek. Rád van szükségem, mert egyedül lenni veled a legjobb. Mert te vagy az, aki a mindenség szélén elém toppan, s megállít, még mielőtt lezuhannék. Mögéd állok, a sötét lepel alá, ahol nem láthat minket senki. Beborít minket a szürkület. Nem látlak, csak érezlek. Átölellek, fejemet a hátadhoz szorítom, mert ez így jó nekem. Mert ez az, ami kell. Biztonságban vagyok végre, nincs zaj, nincs félelem, nincs stressz, nincs semmi zavaró tényező…csak te vagy és én, csak mi vagyunk ketten. Nincs szó, nincs mondanivaló. Nincs külvilág. A Föld megállt, nem forog tovább. Mozdulatlanul várja, hogy előbújjak a búvóhelyemről, hogy talpra álljak, és menjek tovább…hogy fussak mégegy kört…de nem sürget, csak vár. S míg a világ rám vár, én elalszom. Ujjaink összekulcsolódnak a mellkasodon, arcom puha bőrödhöz simulva pihen a hátadon. Álmodom?