A hátsó kertben álltak, a ház mögött elterülő füves puszta kellős közepén, a szántóföld és a zöldséges-gyümölcsös kert határában, a nyúlketrecektől tíz lépésre. Ott álltak, a tábortűz mellett, és az eget bámulták. Fejüket az égbolt felé emelték, meredten kémlelték a pettyesen fénylő fekete vásznat, s mozdulatlanul ácsorogtak egymás mellett. Nem szóltak egy szót sem, szavakra nem volt szükség. Érezték a pillanat fontosságát, és csak ennyi volt a lényeg. Nem tudták, ó, honnan is tudhatták volna, hogy később jelentősége lesz. Nem tudták, csak érezték. Ilyesmit megérez az ember, még akkor is, ha csak hét, vagy éppen tizenkettő év van a háta mögött. Három fekete homályba burkolózó alak állt némán, egymástól csupán egy lépésnyi távolságra. Csend volt, a tűz ropogásán és a tücsökciripelésen kívül teljesen nesztelen volt a hűvös, augusztus végi éjszaka. A falu lakói már rég álomra hajtották a fejüket, az utca is elcsendesedett. Mintha rajtuk kívül az egész világ az igazak álmát aludta volna. Csak ők voltak éberek, minden érzékszervüket kiélezve álltak a semmi közepén, és figyeltek. A legkisebb olykor oda-odapillantott a balján álló óriásra, talán valami jelre várva, talán csak hogy rögzítse a szeme elé táruló képet. Két aprócska gombszemében csillogott a csodálat, az öröm, a szeretet. A középső buzgón az eget fürkészte, mintha ő akarna lenni az első. A legelső, aki látja a csodát, a csodát, amiről annyit meséltek neki. A sötét óriás mosollyal tekintett le két törpe társára, majd tett pár lépést előre, s lehajolt, hogy újabb fadarabokat dobjon a tűzre, meggátolva ezzel, hogy az teljesen kialudjon. Izzó parazsak szálltak fel a tűzről, cikázva az ég felé vették az irányt, majd fényük elhalványodott, végül teljesen a semmibe veszett. A legkisebb a fejét kapkodta, nem tudta eldönteni, hogy az óriást figyelje, vagy az eget. Nem akart elszalasztani egyetlen fontos pillanatot sem, mindent rögzíteni akart, mint egy filmet. Egy egész filmtekercset szeretett volna, melyet később, akármikor, akár százszor és ezerszer is visszanézhet, amit megállíthat és visszatekerhet és…újraélhet. Boldog volt, hogy itt voltak, így hárman, együtt. A tűz ismét hatalmas lánggal égett, sárgás-vöröses színben villogó, fátyolos fényt vetve a három alak arcára. Mögöttük vékony-göcsörtös árnyékalakok táncoltak a fűben, a tücsökmuzsika dallamára jobbra-balra billegve. A legnagyobb árnyalak a másik kettő fölé tornyosulva újra kiegyenesedett. Végigsimított gyűrött pólóján, majd lenézett a legkisebbre. Kezét felé nyújtotta, majd hirtelen megemelte, s a nyakába kapta. “Innen jobban látod az eget.” – hallatszott a mély férfihang, melyet vidám kacagás követett. A férfi egyik kezével a vállán ülő kislányt fogta, a másikkal pedig összeborzolta a jobbján álló, szüntelenül az eget fürkésző fiú haját, aki ettől egy pillanatra összezavarodott, s tekintetét leemelte a csillagos égről. Elnevette magát, majd a mellette magasodó alakhoz bújt, karjaival átölelve annak a derekát. Ott álltak, ők hárman, és az eget bámulták. Egyszercsak egy boldog kiáltás törte meg az est hangtalanságát: “Nézd Papa, nézd!” – hallatszott a gyermeki örömtől sugárzó fiúcskahang. “Láttam, láttam, láttam!” Ő volt az első. A kislány is felsikkantott, majd elkezdett ugrálni az óriás nyakában. Mindannyian látták. Látták, amint a csillag ragyogó fénycsíkot húzva maga után átszelte az égboltot. Látták a csodát, amire egész este vártak. De valójában mindhárman tudták, hogy nem a hullócsillag maga volt a csoda. A csoda az volt, hogy mindezt együtt élték át. Akkor és ott. Ők hárman. Apa, fia és lánya. És abban a pillanatban mindhárman azt kívánták, hogy ez a csoda örökké tartson.
2o1o
Nem is tudom hogyan jellemezném ezt az évet. Jó volt? Nem volt jó? Rossz volt? Egyenesen katasztrófa volt? Talán. Nem tudom. Annyit tudok, hogy rengeteg dolog történt. Hogy volt már boldogabb évem is. De mindez mit számít? Vége.
2011-et tiszta lappal kezdem. :)
2o1o from Anna Gruber on Vimeo.
Szilveszteri fogadalom (nemígéremhogybetartom)
Talán nem is tudsz róla, talán külön élvezed.
Talán a markodban kuncogsz csillogó szemekkel, hogy éljen, megint egy lány, aki odavan érted. Belenézel a tükörbe, és büszkén kihúzod magad, mert tudod, hogy valakinek így vagy jó, ahogy vagy. Önbizalommal tölt el a tudat, hogy valaki gondol rád, bárhol vagy.
Mert annak a valakinek állandóan eszébe jutsz…és tudod mi a legrosszabb? Az, hogy reménykedik. Esze hiába ismételgeti szüntelenül, hogy nincs értelme, felesleges, mindhiába, hagydafrancba… Valahogy mégsem megy neki.
Persze mondom, lehet, hogy nem is tudsz róla. Lehet, hogy fogalmad sincs arról, hogy mennyire tönkreteszed, pusztán azzal, hogy vagy. Mert ez a legrosszabb. Hogy csak félig vagy. Krémes fagyira vágyik, helyette csak egy üres tölcsért tart a kezében. S igaz már rég nincs forróság, még mindig azt várja, hogy megteljen.
De tudod mit? Nem kell tudnod, nem kell megértened. Vagy ha tudod, akkor is elfelejtheted.
A lényeg annyi, ha eddig nem kellettem, most már ne is kelljek.
Mert mi vagyok én, hogy futok utánad, mikor nem is kergetnek…
2o11 egy új kezdet.
Nélküled.
Hohóó
Huhúú,
ma is dolgoztam, meg tegnap is, meg múlt hétvégén is, és munkából hazafelé, este, kedvem támadt havazni. Márminthogy hemperegni a hóban, meg szánkózni, meg hógolyózni, meg ilyenek. Úgyhogy sétáltam egy picit a mellettünk lévő tempom körül, rugdostam a havat, miközben szólt a fülemben a zene, és jajdejó volt! És felnéztem az égre, és szép volt, látszott a Hold, meg alatta az Orion, szóval legszívesebben kidőltem volna és a hóban fekve bámultam volna az égboltot. És meg is tettem. Csak előtte még letapostam szív alakban a havat az erkélyünk előtt, aztán felhívtam anyumat, hogy nézzen ki egy pillanatra. Régen is mindig ezt csináltuk Kristóffal, az ablak előtt szűz hó nem maradt! Legjobb móka mindenfélét beleírni/rajzolni. ^^ Szóval, anyum (és a szomszédok) kaptak egy szivecskét, én meg utána beledőltem és csináltam egy hóangyalt is, csak hogy teljes legyen a nap.
És olyan jó érzés, hogy letudtam a munkát,
meg, hogy majdnem minden ajándék megvan,
meg, hogy vége a félévnek,
és tök lelkes vagyok a következőt illetően (mert lesz kiadványszerkesztésem, meg illusztrációkészítésem, meg tipográfiám, plusz lehet veszek fel tesit is, hogy végre mozogjak),
meg az is, hogy kaptam 13. havi szoctámot a sulitól,
és holnap nem lesz más dolgom, csak írni és sütni, és a l u d n i .
Juhéjj!
Pest hiányozni fog…de ha minden jól megy, a fogadalmamat megtörve (“sohatöbbépestiszilveszter!”) fent fogok szilveszterezni. Velük. (:
(Vizsgaidőszak van? Ja, igen. Áttettem a vizsgáimat januárra, mert rájöttem, hogy karácsony előtt sikeresen letenni őket eléggé esélytelen küldetés. Szóóval, holnaptól nemcsak írni és sütni és aludni fogok, hanem tanulni is. Bizonybizonybizony.)
Finomságok Varró Dani tollából
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.”
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.
Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.”
Pont pont pont
Te nem lettél a szó, én meg nem lettem toldalék
Már a varázsló is eltűnt, nem javított meg, látod
Egy újabb szívtörés esetén a ragasztót te állod
Még mindig szótlan vagy, de valamit én még mondok
Nem hagyok neked itt semmit, csak ezt a három pontot
Ha szeretnéd, hogy kiszálljak
Csak vond meg a vállad és engedj tévedni
még van időnk, azt hiszem, egy életnyi.”
Csomóhalmaz
Annyira rossz, amikor szeretnél tudni valamit, de aztán rájössz, hogy lehet jobb nem tudni a dolgokat, mint tudni, mert esélyes, hogy az igazság nem az, mint amit hallani szeretnél, és akkor már inkább jobb édes tudatlanságban tovább álmodni.
Néha úgy érzem, hogy a madzag vége itt van a kezemben, végre megfejtettem, végre értem, aztán egyet szusszanok, és máris azt kell látnom, hogy összegubancolódott minden, és egy hatalmas csomóhalmazt tartok megint csak a kezeimben.
With your eyes wide shut
Would you?
“So let’s say that theoretically I really like you. And theoretically, even though it sounds moronically cliché and overused, you give me butterflies. And just for kicks, let’s add that, all in theory of course, you may be the one of the most wonderful people I have ever met. And hypothetically, my heart beats ten times faster when I see you. Do you think that you would supposedly, and in the most theoretical sense…feel the same?”
Csak mert ez tök aranyos.
(Meg azért is, mert megint ugyanaz van, mint nyáron. Csak igazából ez most még rosszabb, mert már szeptember óta tart. Nem értitek, én se értem. Jó ez így.)
((Icipici sóhaj…))
Képeslap Pécsről
(Kis fáziskéséssel elmondanám, hogy) A múlt hétvégét Pécsen töltöttem. Fotózgattam, jól éreztem magam, megyek máskor is! Köszi, D! :)
Éljenek a dimbes-dombos utcák, a pécsi dokik és gyógyszertárosok, a Király utca meg a coolturkák, a forraltbor és a sült gesztenye, a csodaszép naplemente, a TV-torony, meg a szegény csizmám. Ja és egészen nyugodtan csessze meg mindenki, aki “aprócska” tornyos-teraszos házikóban éldegél a város felett, jó? -.-