Hajnalodott. A horizont vonalát már átszakították az első napsugarak, az égbolt alja kormos köntösét levetve immáron vöröses fényben izzott. A környék lakói még javában takarójuk alá bújva szunnyadtak, mit sem sejtve arról, hogy odakint az ébredező természet minden álomnál szebb arcát fordítja éppen feléjük. Tágra zárt szemeik előtt hiába ringatózott a redőny résein át beszűrődő fénysugár, ők semmit sem észleltek belőle, hiszen egészen máshol jártak, a valóságtól távoleső, messzi vidéken.

Egyetlen lélek volt csak talpon. Egy lány sétált a parton, lassú, hosszú lépéseket téve, mély lábnyomokat hagyva maga után a homokban. Egyenes vonalban haladt a tenger mentén, egyik lábát emelve a másik elé, miközben két karját oldalra kitartotta, mintha egy cirkuszi mutatvány részeként egy kötélen egyensúlyozna a magasban. Hosszú ideig sétált így, jobbra-balra billenve, végül megállt. Belélegezte a friss, tiszta levegőt, s teljes lényét átadta a természetnek. Élvezte, ahogy lenge ruháját átjárja a szél, ahogy a selymes anyag simogató érintéssel bőréhez ér. Ez most számára édesebb volt minden emberi érintésnél, többet jelentett minden törődésnél. Fejét hátrabillentette, szemeit lehunyta, majd lassan forogni kezdett. Megperdült a saját tengelye körül egyszer, majd mégegyszer, és újra, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül szédülten a talajra zuhant. Hanyatt feküdt, és érezte, ahogy végtagjai belesüppednek a hűvös, nyirkos homokba. Kinyitotta a szemeit. Úgy érezte, mintha egy óriási körhintán ülne, a világ körbe-körbe forgott vele, s nem eresztette. Várt egy kicsit, míg kitisztult a kép, míg a fényes foltokból, a millió részletből összeállt egy egész. A napkorong már a teljes festővásznat birtokába vette. Az eget csíkos felhőfoszlányok tarkították, rózsaszínes-sárgás színekben pompázó mesteri ecsetvonások, melyek egyből elbűvölték a lányt.
Continue reading →