„A király akkor kerül sakk helyzetbe, ha az ellenfél egy figurája megtámadja, azaz a következő lépésben leüthetné, ha a támadást nem hárítják el. Ha a támadás nem hárítható, akkor az nem egyszerűen sakk, hanem matthelyzet. Ekkor a játéknak vége.” De mi van akkor, ha a király megfutamodik, még mielőtt igazán elkezdődne a játék? Ha gyáva módon idő előtt, már az esetleges támadások puszta gondolatától is megijed, amik elgyengítenék és befolyásolhatóvá tennék? Ha az ellenségnek esélyt sem adva meggondolja magát, tesz egy hátraarcot és egyik pillanatról a másikra felszívódik? Akkor mindenki király nélkül marad. Király nélkül pedig mindenki veszít.
A játéknak vége. A király eliszkolt, elhagyta a sakkmezőt. Egyszerűen csak fogta magát és lelépett. Elszelelt. Elillant. Elhúzta a csíkot. A baj csak az, hogy nem volt ellenség. Nem állt a mezőn rajta kívül senki más, csak a királyné. Az ártatlan királyné, aki most a fekete-fehér tábla kellős közepén fekszik és csalódottan pislog a felkavart porfelhő felé. Hiszen egy királytól…egy királytól azért mégiscsak…többet vár az ember.
