Tény, hogy nem fogom fel mit is jelent az tulajdonképpen, hogy vége. De azt azért érzem, hogy ez nagy változás lesz. És hogy kicsit hiányozni is fog. Egy problémám van csak: miért nem hagyják, hogy élvezzem az utolsó napokat?!
Miért kell állandóan elcseszni az ember kedvét?
Mért kell azt éreztetni velem, hogy egy senki vagyok?
Miért kell mindig mindenhez olyan negatívan hozzáállni?
És miért nem lehet néha befogni?
És figyelni a másikra és tekintettel lenni rá, hogy ő más véleményen van?
Miért kell kiabálni?
Miértmiértmiért nem lehet békességben és legalább imitált szeretetben elválni?
Ez most úgy mindenkire vonatkozik.
Osztálytársak nem akarnak szerenádozni, nem akarnak vidámballagni. Ha egy valaki kijelenti, hogy neki nincs hozzá kedve, akkor miért kell hirtelen még a körülötte lévő 10-20 embernek is hülyeségnek és feleslegesnek tartania a dolgot? Lehet, hogy az. De ez a szokás, és csak egyszer van az életben. Lehet, hogy bennem van a hiba, sokszor érzem úgy, hogy a sok normális között biztos én vagyok a hülye, na de akkor is… Ahelyett, hogy beletörődnének, vennék a fáradságot, és megpróbálnák jól érezni magukat, megy az állandó hiszti.
Annyira felesleges bent ülni. Elveszik az életkedvemet. Órákon hallgatom a tanárok hülyeségeit. Bné egyenesen kikészít. Még jó, hogy csak 1-2 hónapig volt hozzá szerencsénk. Én ki nem bírtam volna ezt a stílust. Mikor arról beszél, hogy hogyan kéne tanítani, és közben ő hogy tanít? Sehogy. Elkezd egy gondolatot, aztán elkalandozik, tesz egy 8 km-es kitérőt, aztán 20 perc múlva visszakanyarodik az eredeti témához. Mindeközben alaposan ügyelve arra, hogy mindenki kis agyáig eljusson, hogy ő a Mindenttudó. Már szabályosan majdnem felrobbantam, és csapkodva kirohantam a teremből. Csak majdnem, de ó de jó lett volna.
Másik meg, hogy miért esik nehezükre a tanároknak elhinni, hogy tudok én, ha akarok? Miért kell beskatulyázni hülyének? Azért, mert félévkor 3-as voltam valamiből, év végére nem lehetek öt 5-össel és egy 4-essel 5-ös?! És mi az, hogy az 5-ösért garantáljam, hogy az érettségim is olyan szintű lesz? Másik meg…megértem én, hogy rólam, aki világ életében utálta a németet, és ezt nem is leplezte, nehéz lehet elhinni, hogy végül csak megtanulta beszélni a nyelvet. De négy 5-össel és két 4-essel, plusz egy 82%-os nyelvvizsgával miért nem lehet megdícsérni, örülni, és nagy mosollyal megadni az 5-öst? Úgyse számít…de könyörgöm, fájna nekik…? Egy cseppnyi jóindulat sem szorult beléjük?!

“It’s possible to go on, no matter how impossible it seems, and that in time, the grief . . . lessens. It may not go away completely, but after a while it’s not so overwhelming.”

Mostanában ezekkel kötöm le magam. Filmeket keresek, nézek, és szélesen mosolygok, ha valami értékesnek mondhatóra találok. Most két film van, ami nagyon megfogott. (Igazából 3, csak a 3. kilóg sorból.) Szóval ez a 2 pedig nem más, mint az Egy lányról (An Education), és a Kedves John (Dear John). (A 3. pedig, ha már ilyen kíváncsi vagy, a Viharsziget. Olyan bizarr az egész, és engem igenis megleptek a végén azzal a csavarral.) Szóval ezek után hiába állítanám, hogy nem hatnak meg a romantikus filmek. Akaratlanul is a rabjuk vagyok. Szerelem kell, minden mennyiségben…!

• Egy lányról •

A hatvanas évek külvárosi Londonjában élő Jenny (Carey Mulligan) még nincs 17 éves. A ragyogóan okos és csinos diáklány franciául tanul, csellózik, és Oxfordban készül folytatni tanulmányait kissé vaskalapos apja legnagyobb örömére, közben a felnőtt életről álmodozik Juliette Greco lemezt hallgatva hálószobájában. Egy nap megismerkedik a harmincas Daviddel (Peter Sarsgaard), aki autóján hazaviszi az esőben ázó lányt. A találkozásból hamarosan románc lesz. A kifinomult férfi olyan életstílussal ismerteti meg Jennyt, amiről addig csak álmodott. Az éttermek, színházak, aukciók, lóversenyek, vidéki kiruccanások és a szerelem forgatagában Jenny kezdi elveszíteni érdeklődését a tanulás iránt, és ez ellen David simulékony modorától elkápráztatott konzervatív szülei sem tiltakoznak. Bár Oxford már kéznyújtásnyira van, otthagyja az iskolát, és az új életre készül, amikor egy nap többtonnás sziklatömbként rászakad az igazság. Szembe kell néznie a kérdéssel: mit akar kezdeni az életével?

• Kedves John •

John Tyree (Channing Tatum) halkszavú, jóképű hivatásos katona az amerikai különleges alakulatnál, aki eltávon van Dél-Carolinában magányos édesapjánál látogatóba. Savannah Curtis (Amanda Seyfried) gyönyörű, idealista főiskolás lány egy jómódú családból, aki a tavaszi szünetét tölti otthon. Egy véletlen tengerparti találkozásnak köszönhetően halálosan egymásba szeretnek. Életük addigi legboldogabb két hetét töltik együtt és a szerelmes boldogság, úgy tűnik, mindörökre eggyé kovácsolja őket. Megtalálják egymásban, ami hiányzott az életükből, pedig nem is tudtak róla. John előtt azonban még egy év katonai szolgálat áll külhonban, ezért megígérik egymásnak, hogy levelezni fognak és nem veszítik el egymást akármi is lesz. Ahogy telik az idő a szerelmesek alig találkoznak, a férfit folyamatosan áthelyezik és tilos megírnia a világ melyik pontján van bevetésen. Egy váratlan támadás miatt az egyre bonyolódó katonai helyzet kilátástalan helyzetbe hozza őket. Nyúlik a szolgálati idő és Savannah nagyon félti kedvesét. John őrlődik a munkája és a nő iránti elkötelezettsége között, de mindketten azon vannak, hogy megtartsák egymásnak tett ígéretüket. A levelezést egy váratlan tragédia szakítja meg, ami hazakényszeríti Johnt. A végtelennek tűnő várakozás, féltés és vágyakozás hosszú feszült hónapjai után elszabadulnak kettőjük között az indulatok. Együtt kell rájönniük, hogy öröknek hitt szerelmük meddig tart.

Az Egy lányról hangulata teljesen magával ragadott. ’60-as évek, London, Párizs, luxus. Engem elvarázsolt. És ki ne érezte volna már úgy, hogy legszívesebben elszökne álmai hercegével a világ végére, iskolát, csapot-papot (hehe, ez milyen vicces kifejezés) maga mögött hagyva?
A Kedves John-t pedig teljes egészében átjárja a szerelem ereje, az egymás iránti ragaszkodás érzése. Tudtam azonosulni… És szerintem Amanda elragadó, a hangja gyönyörű, azóta bele vagyok esve a Little House c. dalába, valamint Channing is helyes szerintem, ketten együtt meg még inkább.

So…I’ll see you soon then?